Kalandozva a kalandozós Orbán-interjún.

Fotó: Bartha Bálint - Policity

 Annak idején a miniszterelnök azt nyilatkozta, hogy két hétre megy szabadságra. S bár az Index úgy tudja, még tart a szabadsága, az interjúadási kedv alapján a szabadságnak vége. Mert az új lendületet jelentheti az, hogy míg az Olimpiai bajnokokat még csak a világ tetejére címzett levélben üdvözölte, ma egy interjúval debütált. Azt a Policity-nek adta, de a nyilvánvaló közérdeklődés miatt átvette az ELTE hírportálja, és az MTI is. Volt ahol azt emelték ki, hogy akinek nem tetszik, az elképzelt oktatási rendszer az mehet világgá. De az interjút nyilvánvalóan általában is felértékelte oktatás iránt érdeklődők szemében, hogy a saját egyetemi évei feletti nosztalgián kívül szólt arról is a miniszterelnök, hogy milyen felsőoktatást képzel el. Ez utóbbit alighanem már csak azért is többször többen fogják idézni, mivel alapvetően egy tandíjalapú rendszerről szólt Orbán Viktor.

Még akkor is, ha az interjúban ez úgy jelenik meg, hogy. „Valóban, a tandíjat ellenzem. Azt szeretném, hogy Magyarországon olyan felsőoktatási rendszer működjön, ahol képes legyen minden diák maga állni a tanulási költségét. Mindenki a teljeset.” Nehéz ugyanis elképzelni a teljes tanulási költség önerős fedezetét más jelentéssel, mint úgy, hogy minden képzés önköltségessé válik. Márpedig az önköltséges képzés diák által fizetett díja nem más, mint a tanulásért fizetett díj. Azaz a tandíj. Így lehet, hogy Orbán Viktor ellenzi a tandíjat, de Magyarország jelenlegi miniszterelnöke annak teljes körű kiterjesztéséről beszél. A probléma jelenleg az tehát az idézett mondatokkal, hogy jelenleg a két személy fizikailag ugyanaz. Így már kicsit nehezen értelmezhető az interjúnak ez a része, de legalább kellően megalapozza azt, hogy aki nem bírja anyagilag annak fel is út, le is út. Részben magából a felsőoktatásból is, hiszen minek is gyarapítani a miniszterelnök szerint úgyis csak romkocsmákban időző réteget. Elvégre a munkahelyteremtés is inkább a feudális nosztalgia jegyeire emlékeztet, hiszen a röghöz kötés ötlete is valahova abba korszakba repít vissza. Némi cinizmussal persze azt is mondhatnánk, hogy az interjú önismereti része erre is választ kínál.

Orbán Viktor ugyanis saját bevallása szerint sem remekelt a történelem ismeretéből, hiszen, mint mondja „nem voltam elég jó magyarból és történelemből ahhoz, hogy felvegyenek a bölcsészkarra, valamint nem voltam elég jó matematikából és fizikából sem”. Ezzel a saját példáján okulva a jogászképzést ugyanúgy besorolta a maradványelvű képzések közé, mint ahogy a pedagógusképzés is azzá vált. Márpedig ebben az esetben emberileg érthetővé válik az is, hogy a jogászok képzését, és a jogászok munkaeredményét sem értékeli sokra. Holott egy stabil, a centralizált hatalom kiszolgálásán túlmutató jogi környezet szinte biztosan nem lenne ártalmára a társadalomnak. Miközben magánemberként persze Orbán Viktornak is joga van nem szeretni sem az akadékoskodó jogászokat, sem az alkalmazott matematika olyan művelőit, mint például a közgazdászokat. Természetesen leszámítva Matolcsy Györgyöt, mint unortodoxia extranövekedést elképzelő tündérfelelősét, akinek ténykedésével kapcsolatban, azt szemlélve, tényleg felesleges lehetne a hazai közgazdászképzés. Ám legyünk annyira optimisták, hogy az erre szakosodott egyetemek számolni tudó embereknek is adtak diplomát az évek során. Mármint hazánkon belül is, nem csak külföldön. Ahova a miniszterelnök szerint nyugodtan menjen az, aki úgy érzi. Mert szerinte arról kéne meggyőzni az ifjúságot, hogy „ha úgy érzi, elég tehetséges, ha úgy érzi, helyt tud állni a versenyben egy idegen anyanyelvű közegben, ha úgy gondolja, van elég tudás a zsebében, hogy el tudja magát tartani, akkor azt mondanám, bátran próbálkozzon, de ne maradjon kinn”.

Első ránézésre ezzel semmi gond nincs, hiszen már a céhvilágban is nyilvánvaló volt a tapasztalatszerzésnek ez a módja. Azonban az oktatáspolitika jelen állása szerint nem a végzettség megszerzése után hagyják el az országot esetleg a fiatalok, hanem már előtte. Márpedig ebben jelentős a különbség az 1989-es nosztalgia és a jelen állapotok között. Akkor Orbán Viktor ösztöndíjasként hagyta el az országot. Előre ismerten azzal a feltételrendszerrel, hogy ismert volt annak lejárta, és a nagy munkanélküliségi hullámok első tarajai sem veszélyeztették kilátásait a visszatérés esetére. Így annak a kijelentésnek, hogy: „Megmértem magam, próbáltam helytállni, hazajöttem, most itt teszem a dolgom, szolgálom a hazát.” Legfeljebb pátoszértéke van jelen időben. Akkor is, ha eltekintünk az internetes fórumok olyan rosszmájú megjegyzéseitől, hogy azért jött vissza, mert könnyűnek találtatott annak idején. A jelen azonban az, hogy a külhonban szerzett végzettséget ugyanis nem nyomja a hazai hallgatói szerződés, és biztosabb a nyelvtanulás az idegen közegben. Ha eközben a fiatal családot alapít vagy tényleg képes megállni a helyét az ottani versenyközegben, akkor egzisztenciája sem a hazához fogja már kötni. Márpedig az egzisztenciális versenyben csak akkor tud a társadalom beszállni, ha munkahelyet, lakhatást, családi stabilitást tud garantálni. Nem egyes, kiemelten kormányhoz közeli családok gyermekeinek, hanem általában. Az említettek sokkal komolyabb meggyőző erővel bírnának, mint a győzködés és hátranyilazós nosztalgia a félázsiai származékoknak szóló erődemonstrációk szünetében. Mert azért ne feledjük, hogy Orbán Viktor a szabadsága előtt elsősorban ezt gondolta felajánlani alternatívaként.

Azzal az ígérettel ebben az esetben elég csínján kell ugyanis bánni, hogy majd az állam kimenti a végzetteket a diákhitelből, és a munkaadókat is erre fogják bíztatni. Az utóbbihoz ugyanis munkaadók, és főleg munkahelyek is kellenek. Ha pedig a miniszterelnök a felsőoktatásban végzetteket nem, csak a képzetleneket kívánja felkarolni, akkor könnyen lehet, hogy inkább a fokozott pangás irányában térülhet el a jövő. Az előbbihez nyilvánvalóan állami források kellenek, és ha munkavállaláshoz kötött mentőkötél, akkor éppen úgy munkahelyek. S persze bizalom abban, hogy ma ígéreteinek van jövőbe mutató fedezete. Ez pedig problémás lehet akkor, ha a kormányzat gazdasági vezetője tündérmesék világában él. Ahogy a közelmúltban zajlott nyugdíjügyi történések sem annak kedveznek, hogy a kormányzat nyújtotta retorikai garanciákra egzisztenciát építsen valaki. Márpedig a jövőre nézve akkor is ez lenne a lényeges, ha a miniszterelnöki interjú talán alkalmas arra, hogy emberként bemutassa azt a diákot, aki Orbán Viktor az 1980-as évek környékén volt. Beleértve azt is, hogy milyen együttesek zenéjére emlékszik, vagy milyenek az emlékei az akkori ifjúsági szervezetekről. Beleértve azt is, hogy akkor korántsem tartotta annyira rémesnek Gyurcsány Ferencet. S lehet némi valóság alapja annak is, hogy a KISZ utáni korszak meghatározója láthatóan „akkor sem a KISZ lesz, és ezt a KISZ-esek is így gondolták, tehát kellő időben átalakították magukat.” 

Ez volt az a környezet, ahol Orbán Viktor szerint a „szervezői és helyzetfelmérő képességével, a teendők logikus számbavételének képességével kitűnt közülük a szóban forgó úriember [Gyurcsány Ferenc].” Azt pedig szinte mindenki megerősítheti, aki akkortájt akárcsak egyetemi klubokban megfordult, vagy nem csak a hivatalos pártrendezvények hivatalos programját hallgatta, hogy azok az idők „éles karaktereket igényeltek”. Ám kérdés, hogy mennyire tekintsük igaznak, vagy akár önkritikának is, hogy „a többiek sem voltak éppen buták, de puhák voltak. Nem volt bennük elég vér meg csont”. Mert az interjú ezen szakasza a DK jelenlegi elnökére vonatkozó miniszterelnöki véleményt artikulálja. Márpedig ebben az esetben a puhaság vajon kiterjed-e az akkori többi protoszervezkedésekre általában? S ha igen, akkor ez mennyire dicséri a Fidesz alapításánál bábáskodókat? Esetleg pont ezért érzi úgy a mai Orbán Viktor, hogy csak az az igazi, amit ő vezérel kézzel? Hiszen a többiek karakter nélküli puhányok. Ami azért nem túl hízelgő például a házelnökre, a köztársasági elnökre nézve sem. S ezen az sem változtat, ha az Index-nek van igaza a miniszterelnök szabadságáról, és egy konzervinterjú jelent meg ma esetleg.

Simay Endre István