2012. augusztus 3., péntek

Kinek mi a magyar?



A Hősök terén, a Műcsarnok épülete lehet, hogy olykor ki van adva, de azért többnyire kiállítások vannak benne. Bár, mi tagadás, a filmklubja sem rossz. Azért most maradjunk a kiállításoknál, a már kiadása kapcsán is megemlítésre került a „Mi a magyar?” című kiállítás. Megnyitójára 2012. 08. 02.-án került sor, és október közepéig megtekinthető. A főbb ismérvei elolvashatók a Műcsarnok honlapján, és akinek ehhez van kedve, tegye meg nyugodtan. A magam részéről utólag hódoltam ennek a szórakozásnak, de nem sokat vesztettem vele.

Különösen, mivel azt még csak sikerült már csak a bejárati táblák nyomán megérteni, hogy az adott kérdésre kortárs kiállítók próbáltak választ adni. Az már kevésbé volt világos, hogy a kortárs értelmiségekkel készült interjúknak berendezett terem vajon egy külön művészi installációt akart-e képviselni? Bár inkább azt célozhatta meg, hogy legalább virtuálisan leültessék monitoron egymással szemben a fülhallgatóval meghallgatható személységeket. Egy biztos, aki minden filmetűdöt meg akar hallgatni, az vértezze fel magát kellő türelemtartalékkal. Mert egy-egy monitorhoz csak egy fülhallgató jár, de legalább az interjúk sem ars poetica rövidségűek. De az is igaz, hogy a kiállításnak nem is ez az erőssége, ha különben egyáltalán nem lenne érdektelen odafigyelősen végighallgatni mindezeket. A magam részéről feladtam, és inkább a tényleges kiállítást igyekeztem áttekinteni.

Most persze jöhetne a leltár, hogy mi minden látható. Nos. Sok minden. A vasúti mellékhelységben felvett vizeléstől a szintén filmen megörökített köpködésen és kocsmázáson át a képregényszerű faldekorációig. A paletta tehát széles, és ha az előző mondatok lapján valaki azt hinné, hogy sajnálom a betérést a kiállításra, az téved. Éppen ellenkezőleg. Pusztán arról van szó, hogy miközben az ember ballag egyik képtől a másik installációig egyre bizonytalanabb lehet abban, hogy mi is a magyar. Különösen abban a közpolitikai hangulatkörnyezetben a „félázsiaiság” a hivatalosnak tekinthető miniszterelnöki válasz. Miközben persze a napi hírek is ott kavaroghatnak az ember fejében így az Olimpiával is fémjelezve. Elvégre az Orbán Viktor által manifesztált falu bikája attitűd is magyar, ahogy Gyurta Dániel világcsúcsai is. De az az elemi irigység is, amivel ezt egyesek kommentálják. S akkor az ember, jártában-keltében a kiállításon hirtelen ráébredhet, hogy tényleg. Ez is magyar, meg az is magyar.

Ahogy sok minden magyar akkor is, ha nem az. Elvégre magának a kiállításnak a plakátján is a paprika jelenik meg szimbólumként, ami sok minden, de nem magyar. Amerikai, ahogy számos fontos további kultúrnövényünk is. Ám alig valószínű, hogy a gulyáslevest vagy paprikás krumplit falatozó, vagy szotyolát rágcsáló minden falat mellé ilyen gondolatokkal fárasztaná magát. Magyarrá váltak tehát ezek a növények a hétköznapok számára. S magyarrá válik a hétköznapokban minden, amit itt teszünk. A kocsmai veszekedések, és a magasztos kinyilatkoztatások egyaránt. Az egymás közti viták, és a napi megélhetés utáni futkosás is. De még az előítéleteink is, melyek ellen tulajdonképpen sokat tehet a kiállítás a Műcsarnokban. Installációkkal, és magyarázó szövegekkel is jelezve az előítéletek romboló voltát. Mert elszigetel. Elszigeteli az embereket egymástól, és sokszor realitásoktól is. Akár attól a realitástól is, hogy a magyar kultúrába beletartozik akár az Ázsiából jött lovas, az itt talált római légionárius és szláv menyecske is. De az is, aki a járványokat és háborúkat követő betelepülésekkel jött ide, vagy a háborúk nyomán maradt itt, és tanulta meg nyelvünket beszélni. Ők mind magyarok, és tetteik, magyarul kimondott gondolataik is magyarok. Ahogy kortársaink is azok, és reméljük, hogy unokáink is azok lesznek.

Aki tehát hajlandónak érzi magát arra, hogy saját emberi válaszát is megpróbálja megkeresni a kiállításon az látogassa meg azt. Utána próbálja meg végigolvasni azt a kis termet, melynek falain írók, költők megfogalmazásai vannak arról, hogy a magyar szellemiség valós nagyságai miként vélekedtek a hazáról, a magyarságról. Megéri. Még akkor is, ha utána a politika decibelharcosainak szólamai esetleg nevetségesen csenevész szellemi kísérleteknek tűnnek majd. Arra, hogy fekete-fehér szemellenzőket osszanak ki. Továbbá címkézésre, megosztásra, nyelvkritikára, gúnyra és erőszakra. Mely utóbbiról amúgy is megírta már Asimov is, hogy a gyengék, tehetségtelenek végső menedéke. De a gyengék gyengesége is magyar, ahogy az a hatalom is, melyet akár oktalanul is birtokolnak.

Simay Endre István

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Comments on Facebook