2012. augusztus 7., kedd

Az Olimpia fejbeépülő bojkottja.

 Az Olimpia az ókorban sem csak a bajnokokról szólt. Annyira, hogy nem egyszer uralkodók, politikai szereplők is fontos szerepet játszottak. Olykor versenyzőként, olykor szponzorként, de a lelátón gyakran. Ugyanakkor szeretnénk, ha az Olimpia mégis inkább a bajnokokról, az emberi teljesítményekről, a felkészülés tisztaságáról szóljon. Bár az utóbbi vágyunkat a doppingbotrányok erodálják. Ugyanakkor szeretnénk, ha az Olimpia mégis inkább sportról szóljon, a sport közvetítette pártatlanságról, a politikától való semlegességről szóljon. Bár e vágyainkat a lejtős bírói ténykedések és a nemzetközi politika időnkénti bojkottjai erodálják.

Szerencsére az utóbbiból, a bojkottokból igazán világrendszerszintű Los Angeles és Moszkva után nem akadt az újkori Olimpiák történetéből. Személy szerint nem is hiányzik, mert az olimpiai játékok mégis inkább a sportról szóljanak. Szólva akár arról a nemzeti összefogásról is, ami hozzásegít egy-egy sportolót ahhoz, hogy hazáját képviselve élete nagy teljesítményét közszemlére tegye. Közvetve bár, de úgy biza. Mert hiába nem lehetünk ott mindannyian, a helyszíni közvetítések, a tudósítások mindenkinek házhoz szállíthatják a sikereket. Néhány jel azonban arra mutat, hogy amit a geopolitika nem szolgáltat, abban az önellátásra törekszünk. Ez pedig nem más, mint az olimpiai játékok átpolitizálása. De legalább a közvetítések, a vélemények feletti fanyalgás. Mert a nagy népi epeszopogatás kijár nekünk. Kell az, mint egy falat penészes kenyér.

Az, hogy a sort mi kezdte, már tényleg nem emlékszem. Egyszerűen azért, mert talán ösztönösen is szelektív vaksággal kezeltem a kezdeti jeleket. Így kimaradt annak eredetiben való élvezete is, hogy mi lett volna Aczél szerint, ha Gyurta Daninak 210 métert kellett volna úsznia. Ahogy együtt hatódtam meg Horváth Mariann vívónővel és szakkomentátorral. Akit különben éppen a meghatódása miatt Bochkor Gábor tartotta jónak kigúnyolni. Elvégre, ha már a rádióval nem megy a szekér, akkor beszéljenek róla. Még akkor is, ha egy héttel később elnézést kért. Azonban a furcsa reakciók sorát nem Bochkor Gábor nyitotta meg, hanem egy eredetileg talán humorosnak szánt írás a Sportgézán. Különben ez volt az, aminek kapcsán egyáltalán felfigyeltem a jelenségre, miután egy internetes fórumra belinkelték Balogh Gábor ezt kritizáló írását. Emlegetve ennek kapcsán balliberális médiatrollokat, borsónyi agyakat, és minden egyebet, ami a szélsőséges portálok törzsolvasói számára ezek szerint hívó szóként szóba jöhet. Elvégre, ha nem sikerül magukat az olimpiai számokat politikai eseménnyé tennünk, akkor legalább az utózöngéket nem engedjük elveszni a politikai harc számára.

Tény, az olimpiai sportsikerek végső soron mindannyiunk sikere egy kicsit. A sportoló kicsit mindannyiunk helyett van ott, ahol a teljesítményét pontokra, percekre, körökre, méterekre váltják. S a célnál is kicsit mindannyian ott vagyunk. Így aztán elolvastam Magyari Péter inkriminált írását, és nem is egészen értettem. Azt semmiképpen sem, hogy miért kell kissé egomán módon szinte minden bekezdésben összehasonlítania magát az olimpiai bajnokkal. Aztán megmagyarázták, hogy amennyiben ebben nem értem a viccet, akkor csak velem van baj. Hiszen nehogy már egy országos portál szerzője adott volna ki silány sorokat a keze alól. Amitől még persze lehet, hogy tényleg bennem van a hiba. Bár azért fenntartásaim vannak azzal a humorral kapcsolatban, amit magyarázni kell, és aminek kapcsán az egyik magyarázó szerző szükségesnek látja leszögezni pártállását. S valahogy az jutott eszembe, hogy Rejtő Jenő, Hofi Géza, Örkény István vagy Karinthy Frigyes humora esetében nem kellett külön magyarázó-brigád az értelmezés megsegítésére, és kritikusaiknak sem kellett külön elmagyarázni, hogy ők tulajdonképpen melyik oldalhoz tartoznak, vagy nem tartoznak.

Annak ellenére, hogy az említett szerzők sorai, vagy az azok közti szellemi területek képviselték-e azt a tartalmat, ami okán nevetni vagy nevetve sírni támadt volna kedve az embernek. Ezért aztán azzal sem igazán lehet egyet érteni, hogy a baj Magyari írásával az, hogy ő a sorok közé fogalmazott. Ami persze ettől még meg lehet, de sokak számára ott is ragadt a humor. Kiolvashatatlanul. A legnagyobb gond azonban nem is ez talán. Elvégre, ha valakinek besül a vicc, hát legfeljebb így járt. De amikor egy olyan esemény is a társdalom megosztásának eszközévé válik, aminek éppen ellenkezőleg összekovácsolni kéne a feleket, akkor baj van. Azt jelenti ugyanis, hogy az a megosztó politika, mely felülről akarja eldönteni, hogy ki a magyar, meg a mégmagyarabb túllőtt a célon. Amikor egy esetleg silány írásműben is a politika szemfényvesztését akarják a felek belelátni, az már nem műkritika. Az a közhangulat és médiavilág, ami az egyes kulcsszavaknak az előfordulását figyeli a nyilatkozatokban uralkodóvá válik, az elnyomhatja a tényleges véleményeket, érzelmeket. Mely utóbbira különben érzékletes példa az a fórumbeírás, ami szerint „Szívbemarkolóan őszinte Módos Péter az interjúban. Nem félt kiejteni a "hazám" szót. Megható volt hallani. Aki érzi, mondja is ki.” Óhatatlanul azt sugallva, talán a beíró szándékától függetlenül is, hogy a sportteljesítmény csak bizonyos kulcsszavak mentén értékelhető magyarnak. Mindannyiunkénak meg végleg.

Végső soron pedig tényleg önellátókká válhatunk a bojkott tekintetében. Egyfajta belső, szellemi bojkott-rendszert kialakítva a különböző politikai oldalakon. Akár méterekben mérhető teljesítményt is aszerint értékelve, hogy melyik oldal találja meg a számára kedves szavakat az ő sportolójának ajakán. Azt pedig, hogy a másik oldal is magénak érzi a sikert? Na nehogy már! Aztán a sport és kommunikációja szépen betagozódik a napi rutinba. Mert nehogy már legyen valami ami mentén mégis megindulhatna az együtt örülés, az egymásra találás, a kölcsönös kommunikáció az egymásra várás, az egymásra mutogatás helyett.

Simay Endre István

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Comments on Facebook