Szolganemzetnevelés?

The liberation of the peon (Diego Rivera, 1923)
Forrás: http://www.wikipaintings.org/

Szolganemzet. Több különböző, de cseppet sem pozitív érzést keltő szó. Frusztráció, korlátozás, elnyomás, a szabadság hiánya társul vele. Nem véletlenül, hiszen a szolgához egy úr, egy uralkodó réteg is tartozik. Szolgálni lehet ugyan egy ügyet, egy eszmét, de a „szolganemzet” kifejezéshez legtöbbször mégis más államok, vagy uralkodói rétegek képzete társul. Az is biztos, hogy a frusztráció keltette ellenérzés nem egy esetben volt nyílt, vagy burkolt ellenállás formája az uralkodó, az elnyomó által működtetett hierarchia ellen. Ez tulajdonképpen történelmi trivialitás. Annyira, hogy a generációkon átívelő „békeévek” sokszor annak voltak köszönhetők, hogy a „lázadók” leverése után azok gyermekeit belenevelték az adott rendszerbe.

Mert az oktatási intézményeknek, a gyermeknevelés színhelyeinek munkásságába ez is belefért számos esetben. Lehet ugyanis hivatkozni például a kereszténység erkölcsiségére, annak magasságára, de a hittérítők iskoláinak munkássága nem merült ki abban, hogy „ne edd meg felebarátodat”. A legtöbb esetben a gyarmatosítók iránti lojalitást is belenevelték a csemetékbe, és a hierarchia, az egyházi hierarchia iránti engedelmességet is. Belső motivációvá változtatva az ennek való megfelelés igényét. Korántsem téve véletlen eseménnyé, hogy a gyarmatosításban jelentős szerepet szántak ezeknek az iskoláknak. Nem mintha a világi iskolák mentesek lettek volna ettől a szereptől. Az uralkodó által finanszírozott iskolák fenntartásával legtöbbször megjelent pántlikázva az igény is hierarchia és uralkodókonform gyermek kibocsátására az output-oldalon. Gyakorlatilag, és erősen leegyszerűsítve, az iskolába fektetett, vagy éppen nem fektetett, pénzt, a hatalmat elfogadó és kiszolgáló generációkká konvertálta. Az oktatáspolitikát, az iskolarendszert alárendelve a szolganevelésnek.

S az előző kitételben szereplő „nem fektetett” pénz sem elírás, vagy félreértés. Közismert ugyanis, hogy a tudáshiány kiszolgáltatottá tesz. Szellemileg és egzisztenciálisan egyaránt. A tanulás pedig valamilyen szinten felszabadít. Ha tehát kivonják a pénzt az oktatás finanszírozásából, akkor annak színvonala óhatatlanul csökken, és az oktatottak száma is fogyatkozik. Előnyösségét két oldalról nézve azt mondhatjuk, hogy ez előnyös lehet az uralkodó rétegnek, de nem feltétlenül előnyös a társadalomnak. Éppen azért, mert a tudás, az innovatív „agyak” előállítása a kétségeket megfogalmazók számát is növeli, a tanulatlan tömegekben ezek aránya is kisebb lesz. De a technológiai fejlődésnek, a gazdasági fejlesztéseknek gátjává válhat ugyanez. Az uralkodói önvédelem, tehát lassítja a fejlődést, és gátolja az egyéni kibontakozást egyaránt. Ez azonban csak akkor jelent komoly gondot, ha az adott társadalom környezete e tekintetben heterogén. A középkor jobbágyai számára például elegendő tudást jelentett a nemzedéki hagyományozódás, és a környező országokban sem túl sok kitörési lehetőség kínálkozott.

Ez látszólag persze messze visz a címtől, de nem érdemes megfeledkezni arról, hogy a legnagyobb köztudat-módosító maga az iskolarendszer, és a köré épülő intézményrendszer. Annak tendenciáit szemügyre véve éppen úgy megállapítható a sorok közti nevelés célja, ahogy a „szocialista embertípust” kibocsátani szándékozó iskolarendszer esetében a tantervek és oktatási pártdirektívák esetében. Ha ebből a szempontból tekintjük hazánk oktatás-, és iskolaügyi viszonyainak alakulását az utóbbi időben, akkor nem biztos, hogy optimistán nézhetünk ezekre a tendenciákra. Az ugyanis, hogy a gazdasági problémákra hivatkozva forráselvonás zajlik az oktatás területén aligha szorul bővebb illusztrálásra. Elég, ha a felsőoktatás keretszámaival való kufárkodásra gondolunk ennek kapcsán. Mely mellé a teljes felsőoktatás átszervezést, és a hallgatói szerződések lebegtetése megteremti azt a másodlagos légkört, ami bizonytalanná teszi azok sorsát, akik tanulni szeretnének. A kisebb ellenállást tehát az jelentheti, hogy az oktatásra való hajlandóság visszafogásra kerül a családok egy részében. Nyilvánvalóan a forrásokkal kevésbé ellátott családok esetében. Rögzítve a családok, és velük a társadalom egyes rétegeinek szellemi leszakadását. Kasztosítva ezzel a társadalmat a „gazdagok” és „szegények” két pólusa mentén.

Az értelmiségiek utánpótlásának csökkentése, a diploma és a tudományos fokozatok lejáratásával párhuzamosan nyilvánvalóan az uralkodó osztály kiszolgáló-személyzetének bázisát szélesíti. Függetlenül attól, hogy az említett réteg milyen iskolázottsággal rendelkezik, és miként került hatalomra. A még állásban levő értelmiséget megosztja az egzisztenciális bizonytalanság, és a győzteshez húzás jelensége miatt sokan akár saját magukat is meggyőzik arról, hogy szervilistának lenni márpedig jó. Ami illusztrálásra szorulna az a végzettségek presztízsének csökkentése, de ehhez elegendő a miniszterelnök pávatáncára gondolni Schmitt Pál elhíresült plágiumbotránya kapcsán. Miközben az egyetemi átszervezések sem használnak ennek, vagy az, amikor szakdiplomával rendelkezők kezdenek gazdasági tündérmesékről beszélni szakmai indokok helyett. Következtetésként megállapítható, hogy a diplomaszerzési hajlandóság talán a gazdasági megszorításoktól függetlenül is csökkenne. S akkor még nem is szóltunk a miniszterelnök romkocsmás beszédéről vagy arról a munkavédelmi akciótervről, ami látványosan a támogatandó rétegen kívülre pozícionálja a képzettebb, tanultabb réteget. Nyilvánvalóan letéve a garast a középszer mellé a hatalmi centrum részéről. Nem vitatva azt, hogy kényelmes populista szólamokat lehet emellé letenni azzal, hogy a képzettebb középréteg képes megélni magától is. Viszont a biológia már csak olyan, hogy az emberek öregszenek. Az orbáni akcióterv pedig az utánpótlás szálait vágja el.

Azt az utánpótlási vonalat, melynek jelentős alapja az általános és középiskola. Itt most vonzó lenne az olyan írók megjelenésére hivatkozni a kötelező elmegyakorlatok között, akiknek munkássága alig vitathatóan az antidemokratikus körülmények uralkodására tehető. De ezt a problémát, különösen a Nyirő-ügy kapcsán gumicsonttá koptatta a kommunikáció. Miközben az ezek melletti hatalmi kiállás is jelzés értékű. Jelzi, hogy a Szálasi kormányzat vagy a neohorthysta eszmerendszer nem feltétlenül, és nem minden pontján elutasított. Például a parlamenti házelnök részéről. Óhatatlanul megüzenve az igazodási vonalakat a társadalom egy részének. Ám ezt a gumicsontot most elengedve időzzünk el kicsinyt az olyan jelenségek környékén, mint az iskolai milícia kérdése. Vagy ami ettől alig ágazik el, az iskolásokkal szembeni intézkedési lehetőségek bővítésénél. Az iskolán belüli milícia belső megfélemlítő hatását talán nem is kell ecsetelni. Teljesen nyilvánvaló, ahogy az is, hogy az eredet koncepció tulajdonképpen pedagógiailag képzetlen rendfenntartók előtt is kinyitotta volna sulizsaruságot. A gyermekeknek gyorsan megtanítva, hogy a hatalom a külsőségekben van, és az iskola legostobább tanára sem lehet olyan helyzetben, hogy érvei megerősítésére ne hívhassa oda az iskolai rendészt. A „ne ugrálj öcsi” jelszava mögött előkészítve a terepet arra, hogy a szolgalelkűséget belenevelje a gyermekbe.

Ahogy a rendőri intézkedési lehetőségek általános kiszélesítésének is van egy ilyen üzenete. Vegyük például az iskolán kívül iskoláskorúval találkozó rendőr esetét. A tervek szerint a rendőr mintegy előállíthatja a gyermeket. Nem feltétlenül ismerve a környék összes iskoláinak órarendjét, vagy az esetleg elmaradó órákat. A gyermeket tehát elviszi az iskolaigazgatóhoz. Hogy melyik iskola igazgatójához? Nyilván az illetékeshez, aminek azonban előfeltétele az, hogy a gyermeknél legyen egy, az aktuális iskolájára utaló irat. Kisgyermek kortól a nagy testvér akár feltétlen elfogadására szocializálva a következő generációt. Elcsepegtetve természetesen azt is a tudatában, hogy a rendőr bármikor megállíthatja, számon kérheti, és hinni sem köteles neki. Mert mi van akkor, ha a gyermek esetleg a szülei szóbeli kérésére hivatkozik? Köteles a rendőr elhinni. Nem feltétlenül. Akár közvetlen konfliktust eredményezve a szülő és a gyermek közt is. Ennek két pedagógiai hatásával feltétlenül számolni érdemes. Az egyik, hogy a hatalom olyan területekre is kiterjeszti a bármikori ellenőrzés lehetőségét, amihez nem okvetlenül van köze. A másik és sokkal súlyosabba tartós következmény az ártatlanság vélelmének megszűnése. Kisgyermek kortól belenevelve a gyerekbe, hogy a hatalommal szemben neki van bizonyítási kötelessége, és nem a hatalomnak kell a bűnt igazolni. Akkor is rá hárítva a magyarázkodást, és a vele járó megalázottságot, frusztrációt, ha nem lóg az iskolából.

Márpedig a szolgaságra nevelésnek egyik legjellemzőbb lépése végső soron ez lehet. A feltétlen hatalom igazolhatósága bármikor és alanyi jogon felmentve a hatalmat képviselőt a mérlegelés, a bizonyítás terhe alól. Ha ehhez hozzá számítjuk a szélsőséges vélemények hallgatólagos támogatását, melyek képviselői alkalmasak lehetnek a kiszolgáltatottabbak sakkban tartására, akkor sajnos olyan kép kezdhet kirajzolódni, ami aligha tesz boldogabbá bárkit. Olyan képet, mely úgy nevel szolganemzetet, hogy a hatalmi centrum nem külföldön keresendő. A jelenlegi kormányzatot ugyanis nem az EU erőltette az országra gyarmatosító hatalomként. Akkor sem, ha tüntetéseket lehet gründolni hatalmas transzparensekkel annak érdekében, hogy legalább a kommunikáció szintjén meggyőzzenek embereket az ellenkezőjéről. S igen, a címben szereplő kérdésre sajnos egyre inkább az a válasz adható, hogy szolganemzet generációinak neveléséhez konvergál az oktatás-, a gazdaság-, és a foglakoztatás-politika.

Simay Endre István