2012. augusztus 16., csütörtök

Arccal a (köz)munka fele.

Workfare==kiszolgáltatott munkavégzés?
Forrás: The Void
A miniszterelnök által adott, és korábban általam is körbejárt interjú, egyik legtöbbet idézet része az, ami a felsőoktatási tandíjjal foglalkozik. Mivel az Orbán Viktor által elmondottak önellentmondásáról volt már szó, nehezen vehető komolyan a tandíjak ellenzése a kormányzati politika szamárvezetőjének szerzőjétől. Ahogy azt szintén érintettem már, a szándék megvalósulásához azonban fedezet is kell. Nem ígéretfedezet, hanem munkahely-teremtési tendencia. Anélkül hiába minden ígéret, és teljesen felesleges a vállalkozókra hárítani a felelősséget.

Bár felelősségáthárításból a miniszterelnök vezető tanszéket nyithatna bármelyik ezzel foglalkozó egyetemen. Mert mi másnak lehetne tekinteni a nemzetinek kikiáltott önfelmentő konzultációkat, és a munkahelyvédelemmel kapcsolatos legutóbb beígért levelet. Elvégre vagy döntésképes, és döntéseiért vállalja a felelősséget, vagy nem. Feleslegesnek tűnik, hogy hozzon egy döntést, majd úgy csináljon, mintha azt nem is ő hozta volna, hanem az istenadta nép javaslata lenne csupán. Azt meg megette a fene, ha a miniszterelnöknek külön kell magyarázkodnia levelek formájában. Mert vagy a saját kommunikációját nem érzi átütő erejűnek, vagy a kommunikációs stáb munkáját minősíti le. Márpedig a munkahelyek védelme ennél többet érdemelne. Alkalmasint valós intézkedési csomagot és nem csak kommunikációs lózungot. Érdemes ugyanis figyelembe venni, hogy Orbán Viktor korábbi nyilatkozatai alapján a fiataloknak a képzetlen rétegeit kívánta közvetlenül támogatni. Miközben olyan kijelentéssel élt, hogy: „a végén odáig szeretném elvinni a dolgot, hogy azt tudjam mondani minden magyar állampolgárnak, hogy nem kapsz szociális segélyt, ha egyébként fizikailag munkaképes, viszont mindenki számára van elérhető közmunka”. Márpedig a közmunka a sokat emlegetett minimálbér alatti, 47 ezer forintos javadalmazásával, aligha tekinthető olyannak, ami alkalmas családalapítás, vagy akár csak tartós túlélésre való tervezés alapjának.

Ez igaz abban az összefüggésben is, hogy Orbán Viktor a „jóléti” (welfare) típusú társadalmi modell helyett folyamatosan a „munkaléti” (workfare) modellt emlegeti. Önmagában különben ez sem lenne nagy újdonság annak, aki a rendszerváltás előtti világra emlékszik. Hiszen az, hogy mindennek az alapja a munka, nagyon közel áll ehhez az elgondoláshoz. Abban is lehet valami, hogy a kerítések akkor sem kolbászból voltak. Így végső soron a KISZ-korszakos, szocialistának nevezett évtizedek iránti nosztalgia szintén lehetett akár a tudat alatti alapja annak, hogy a „workfare” emlegetése előtérbe került. Ami természetesen, és a teljesség kedvéért mindenképpen megjegyzendő módon, nem „alanyi alapon” rossz. Elvégre miért lenne probléma, ha indokolatlan segélykifizetés helyett valós munka lenne a jövedelem alapja. Különösen, mert a tartós munkanélküliség valóban képes demoralizáló módon hatni. Ez azonban az éremnek csak az egyik oldala. Nem véletlen, hogy még a forgalommal foglalkozó Wiki-oldalon is olvashatunk arról, hogy nem egy országban vita tárgyát képezi. Mert a munkát előtérbe állító modellek korántsem tekinthetőek újnak, és valóban lehetnek az ennek alapján születő intézkedéscsomagok hatásosak számos okból. Például mind szocializációs, mind társadalomlélektani oldalról. Már akkor, ha megfelelően működnek, ha nem megkerülhetőek, ha gazdaságilag megalapozottak, stb. Tehát nem elég emlegetni és részintézkedéseket tenni, miközben értelemszerűen a kormányzat közvetve alig vállal kevesebb felelősséget a polgárok egzisztenciáját tekintve, mint a jóléti államokban. Ugyanakkor, mivel alkalmassá válhat a dolgozó kiszolgáltatottságával való visszaélésre, nem véletlen, hogy ellenzőinek külön web-helye van (http://www.boycottworkfare.org/).

A közvetlen hatásokat tekintve valós hatása lehet a foglalkoztatási szint emelésének, hogy csökken a munkanélküliek száma, aránya. Amennyiben ez a kormányzattal közvetlenül összefüggésbe hozható intézkedések eredménye, akkor természetesen jól kommunikálható hatás lehet, a „gondoskodó kormány” képének erősítésére. Márpedig aligha van választási győzelmekre gyúró kormány, melynek ez rosszul jönne. Ám az is nyilvánvaló, hogy ez csak akkor lehet valóban hatásos, ha a workfare-modell jegyében születő munkahelyek betöltése nem párosul semmilyen marginalizáló hatással. Ha ugyanis az így foglalkoztatottakat, vagy munkájukat a társadalom közvéleménye nem tartja előremutatónak, akkor diszkriminatív hatások lépnek, léphetnek fel. Ez az, ami különben a közmunkaprogramok kapcsán hazánkban is megfigyelhető. Sokszor tekintik a közmunkásokat lapáttámasztóknak, vagy egyfajta közrabszolgának. Olyannak, aki kényszer hatására akkor is kell, hogy lássa rosszul fizetett munkáját, ha az nem jelent megoldást a saját foglalkoztatási problémáira Márpedig ilyen körülmények között a közmunkások egy része büntetésként élheti meg ezt a foglalkoztatást. Hasonlóan ahhoz, ahogy a kötelező sorkatonai szolgálatot sem mindenki élte meg kitüntetésként. Ezt a hatást csak fokozhatja, ha az érte kapott javadalmazás sem alkalmas a megélhetési költségek maradéktalan fedezetére. Márpedig hazánkban jelenleg ez a helyzet. Így kialakulhat egy, a közmunkások elfogadottságát, és a közmunka személy általi elfogadását egyaránt rontó helyzet, amiből, érthető okból, sokan inkább menekülni szeretnének.

Ebben az esetben érthető módon sérül az a szocializációs cél is, melyet leginkább a „munkához szoktatás” fogalmával szoktak jelölni. Minél inkább a szélsőséges nézetek felé megyünk, annál gyakrabban, és annál nagyobb pökhendiséggel és lenézéssel. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a közmunkának ne lehetne szocializációs hatása. A feleslegesség érzése ugyanis komoly belső feszültséget képes kelteni, és a munkanélküliség ténye bizony komoly raktárkészletet képes ebből nyújtani. Ha tehát valaki képes értelmesnek tűnő munkát végezve biztosítani a maga és családja megélhetését, akkor alighanem az ő szemében felértékelődik a munka, mint olyan. Ami természetesen fordítva is igaz. Ha gödörkiásás és –betemetés értelmetlen ciklusára hasonlít a közmunka, és megélni sem lehet belőle, akkor ez a fajta közfoglalkoztatás még úgy is deszocializálhat, ha az egyéb hatásoktól függetlenítjük. Mert nyilvánvalóan azok a gyanúk sem segítik az ennek keretében végzett munkának az elfogadását, hogy egyesek magángazdaságát kell megtámogatni a közmunkások olcsó munkaerejével. Azt ugyanis könnyű belátni, hogy a minimálbér alatti fizetésekkel a közmunkás olcsó munkaerő. Márpedig ami olcsó, az egyrészt sokszor kevésbé megbecsült. Elég ezügyben L. Simon László kijelentésére hivatkozni, miszerint nem gond, hogy rabokkal dolgoztat a földjén, mivel olcsóbb és kényelmesebb a munkanélküliek alkalmazásánál. Így aztán lehet, hogy Orbán Viktor nincs egyedül az államvezetők közül, aki előtérben kezelné a munkát, de erősen kérdéses, hogy mennyire megalapozott a megvalósíthatósága azokra a célokra, melyekre az általa emlegetett workfare-modell például alkalmas lenne. Mert ez szólhatna például egy megalapozott közmunka-programról is. Megalapozottról abból a szempontból, hogy a piacihoz közeli munkabér megjelenhetne a belső piacon. Így legalább a belső piac szélesítése segíthetne valamelyest egy foglalkoztatási láncreakció beindításában. Ez hosszú távon csökkenthetné a munkaerőpiac szereplőinek kiszolgáltatottságát. Egyben a közmunka nem közrabszolgai bérezése nem teremtene a munkaadók számára egyfajta minimál-példát, hogy milyen keveset is lehet legálisan fizetni. Hiszen az állam is annyit fizet, amennyit. A közmunkáért kapott éhbér azonban pont erre elég. Szűkített túlélésre, mivel az arcoskodó megnyilatkozásokon kívül nincs hír arról, hogy Matolcsy György, vagy bárki más a kormányzatból ténylegesen megpróbált volna csatornaásásból és a 47 ezer forintból megélni. A jelenleg nekik járó költségtérítés, személyi védelem, titkárnő és beszédíró nélkül.

A miniszterelnöki, és a munkaléti államot érintő nyilatkozatokról elmondottakkal szemben az is lehetne persze egy felvetés, hogy a hivatkozott megnyilatkozások még Orbán Viktor nyári pihenését megelőzően történtek. Azonban a bevezetőben említett, és napokban közzé tett interjúban is arra hivatkozik, hogy a külföldre menő fiatalokat hazavárja. Márpedig ahhoz értelmes és megfizetett munkahelyek kellenének. Erre a recessziós kilátások közepette kevés esély látszik. Ezeket az esélyeket pedig aligha növelik az olyan kijelentések, melyekkel Matolcsy György új harmincéves háborút emleget. Mert mondhatja azt, hogy „az unió elitje hibásan gondolkozik ezekről a kérdésekről, és ahelyett, hogy az új tagállamok motivált, képzett és rugalmas munkaerejét az európai újraiparosításra használnák, csak extraprofitot akarnak kivonni a monopolterületekről, ha csak széles mosoly a jutalma. A hazai viszonyok ugyanis az Orbán Viktor által kinyilatkoztatott oktatás-, és foglalkoztatáspolitika kevés más kiutat hagy a közrabszolga-programokkal szemben, mint a munkaerő kivonódását külföldre. Az állam számára pedig ott vannak a különböző, szaporodó adóötletek, vagy például a magán-nyugdíjpénztári államosításból származó pénz. A gazdasági minisztertől azonban háborús programnyilatkozatok, és tündéri mesék hangzanak el ahelyett, hogy a nyugdíjpénztári vagyon elolvadásáról, a recesszió valós okairól, vagy piaci szinten megfizetett munkahelyeket biztosító beruházásokról beszélne. Miközben az Emmi lovakat számol a kórházakban vagy iskolákat lehetetlenít el az egyik kezével, de kiemelt képzést ad a kormányzathoz közeli csemetéknek a másikkal. Mert nálunk Orbán Viktor kedvenc vesszőparipája a „workfare” sem feltétlenül a társadalmi feszültségeket csökkentő és a munkaerőpiacot erősítő folyamatokat jelenti. Nálunk még az is tudhat unortodox lenni, ha kell.

Simay Endre István

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Comments on Facebook