2012. augusztus 10., péntek

A krízisgenerációk és a gazdasági blöff.

A nemzeti alaptanterv (NAT) vitára bocsátásával több ponton is megélénkült a kommunikáció a jövő nemzedék oktatásával kapcsolatban, A márciusi vitahatáridő lejártát követő értékeléseket előre véleményezni értelemszerűen nem sok értelme lenne
Maslow piramisa a csákányokkal
 Alig van olyan hír, ami valamilyen nézőpontból ne érintené a következő generációkat. Felvethető, joggal, a nyugdíjak kapcsán éppen úgy, mint az oktatáspolitika hosszú távú hatása kapcsán. A magyar hon következő nemzedékeit érintő egyik legégetőbb kérdés, azok létszáma, melyet a várható életkor, és a születések száma egyaránt befolyásol. Az előbbit bőségesen ki szokták tárgyalni akkor, amikor az egészségügyet, vagy a szociálpolitikát tűzik tollhegyre. A születések számát illetően azonban valamiért például a gazdaságért felelős miniszter bemondásait is ismerjük, mint a népszaporulatot garantáló nyilatkozatot.

Holott ebben Matolcsy György még akkor is csak közvetve tehetne ígéretet, ha személyesen lenne módjában gondoskodni a gyermekek fogantatása kapcsán. Itt pedig azért még nem tart a hatalmi centrum kézi vezérléses ügyintézése. Miközben kár lenne vitatni azt, hogy a családok anyagi lehetőségei igencsak erősen hatnak arra, hogy racionális döntésként mikor, milyen körülmények között, és hány gyermek felnevelését vállalják. Mondhatni úgy is, hogy hány gyermekre tesznek társadalmi ígéretet. Jórészt a közvetlen társadalmi környezetnek, mert az az, ami a legközvetlenebbül áttekinthető, kezelhető, és hatásaiban felmérhető. Kétlem ugyanis, hogy tömegesen lennének olyan fiatalok, akik a „hazámért teszem” felkiáltással ugornának ágyba, majd egymásnak. Mindamellett az előző mondatokban volt egy olyan kitétel, melynek kapcsán meglelhető a gazdasági helyzet és a gyermekvállalás kapcsolatának gyenge pontja.

Ez az, ami feltételezi, hogy a gyermekek vállalása minden esetben racionális döntés eredménye. Holott meglehetősen sok gyermek születik kevésbé racionális döntés, vagy akár véletlenszerű esemény eredményeként. Még akkor is, ha nagyon okos emberek meggyőződéssel képesek akár órákig tartó előadásokban érvelni a tudatos gyermekvállalás és családtervezés üdvözítő volta mellett. Ha ezt a napi gyakorlat komolyan venné, akkor a gyermekvállalási kedv és a család gazdasági erőforrásainak bősége, és vele az általános gazdasági és politikai stabilitás állapotai között erős összefüggés lenne, és gyorsan elhalnának azok a sokszor előítéletszerű vélekedések, hogy a hátrányos helyzetű családokban, illetve a krízisek következtében gyakoribb a gyermekáldás. Pedig de. Szinte közhelyszerű, hogy háborúk után, a társadalmi krízisek idején, és a szociálisan, gazdaságilag elmaradó körülmények között élő családoknál több gyermek születik. Ha ezt elfogadjuk tényként, akkor persze Matolcsy György előrejelzése is igaz lehet, mivel egy előidézett gazdasági krízissel igenis hozzájárulhat a születések számának növekedéséhez. Még akkor is, ha HetiVálasz.hu által publikált tendenciát az egykulcsos adó kedvező demográfiai hatásáról vitatják.

De ettől eltekintve érdemes talán elgondolkozni az okokon is. Az egyik ilyen ok kétségtelenül az lehet, amit egy ismerős úgy jellemzett: a háborúk után az emberek inkább egymással szórakoznak, ha mással nem tudnak. Ez különben lefedheti azt is, hogy kríziskörülmények között miért nőhet a gyermekvállalási hajlandóság. Egyébként, ellentmondva kicsit az előbbieknek, akár racionálisnak is tekinthető döntés nyomán. Ha ugyanis a munkaviszonyban levő asszonyka bizodalma megrendül a saját munkaviszonyának fenntarthatóságában, akkor előfordulhat, hogy belemenekül a gyermekszülésbe a bizonytalanság elől. Így a fokozott munkanélküliségi nyomás, a bizonytalan egzisztencia árnyékában végső soron racionális döntésként jelenhet meg a gyermekvállalás. Az irracionális momentum ott jelenhet meg, amikor ezzel párhuzamosan egyáltalán nem biztos, hogy a gyermek apjának borítékolható a biztos családfenntartói státusza. Ez azonban független lehet attól, hogy bizonytalan munkahelyi körülmények növelhetik a teherbeesések számát egy adott munkahelyen. Az előbbitől különböző okkal is, de az már általában igaz lehet a kríziskörülmények születésfokozó hatásaira.

Az ember ugyanis, mint ezt a közelmúltban is említettem egy cikkben társas lény. Ebben nincs sok újdonság. S hasonlóan könnyen belátható lesz az is, ami ebből következik. A közvetlen társadalmi környezetből megélt személyes krízisek, hiszen a nagy társadalmi vonulatokból a személy szerint megéltek hatnak közvetlenül, fokozzák a megértés, az egymás felé fordulás iránti személyes igényt. Így megnő mind az igény, mind a hajlandóság arra, hogy a hosszú távú tervezések, és a világ nagy problémái helyett az emberek „egymással szórakozzanak”. Márpedig a felfokozott kapcsolati viszonyok nyilvánvalóan kedveznek annak is, hogy növekedjék fogantatások száma. A gazdasági vezetés által kiváltott egzisztenciális és gazdasági válsághelyzetek tehát tényleg fokozhatják a gyermekszületések számát. Mert a KDNP olykor felbukkanó retorikájával ellentétben az abortusz korántsem annyira a hölgyek unalmas időkre való időtöltése, mint amikor az említett párt politikusai agitálnak a tiltásáért.

Az is igaz, hogy az előbb elmondottak csak részben adhatnak magyarázatot arra, hogy az elszegényedés miért fokozhatja a gyermekek számát. Amit a közkeletű előítélet ezügyben az, hogy a családi pótlékból és segélyből élés magasiskolája a gyermekszülés. Holott ez a jelenség akkor is megfigyelhető volt, amikor ez a vélekedés az ellátási rendszerek állapota okán sem lett volna megalapozott. S itt nem szeretnék elkanyarodni a kormányzat zsellérnosztalgikus szolgaképzési csapásirány-nyitási kísérleteinek irányába. Szóval, tegyük félre a segélyvadász előítéleteket, és térjünk vissza az emberekhez. S vegyük elő azt a modellt, a Maslow-piramist, mely a szükségletek kielégítésének hierarchiáját írja le. Ennek legalsó szintjei nem másról, mint a közvetlen életben maradási szükséglet kielégítéséről szólnak. Itt, a biológiai, fiziológiai igények szintjén a táplálékszerzési és a fajfenntartási igényt biztosan meg fogjuk találni. Nyilván van egy olyan nyomorszint, ahol ezeket az alapokat is kezdi felszedni a társadalom ott élő kisegysége, de legyünk annyira optimisták, hogy éhínség még nem vár a szegényebb honfitársakra. Ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy akkor, amikor a fizikai fennmaradás is veszélyeztetett, akkor örömszerzési forrásként is felértékelődik a szexualitás. Miközben a védekezési lehetőségekre igény sem biztosan van, de pénz szinte biztosan nincs. Az előítéletek alapjai tehát könnyedén lehetnek fordítva is igazak.

Az elszegényedés hatására megnő ugyan a gyermekek száma, ám életben-maradásuk és egészséges fejlődésük már kevésbé biztosított. Ha ilyenkor belép a gyermekvédelem a képbe, akkor valóban marad a segélyezés és az állam által átvállalt gyermeknevelés. Felerősítve az előítéletességet, és szinte törvényszerűen újrateremtve azokat az élethelyzeteket, melyek alkalmatlanok az ördögi kör megszakítására. Holott hosszabb távra tervezve társadalmilag is hatékonyabb lenne a mélyszegénység megszüntetése. Még akkor is, ha utána, néhány évtized múlva nem lehetne remek gyermekszületési statisztikákat lobogtatni, mint az esetleg megtehető egy krizisgazdaságpolitika rövidtávú eredményeként. Elmesélve, demonstrálva pár hónap, év öndicsérő nagyszerűségét, de olyan taposóaknákon táncolva, amit a szétzilált oktatáspolitika, a megszorításos munkaerő-politika, a kiszolgáltatott generációk, és a fokozódó előítéletesség fémjelezhet a jövőben. A szegénység demográfiájának pedig jelképévé válhat Maslow piramisa a csákányokkal.


Simay Endre István

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Comments on Facebook