2016. június 11., szombat

Tanári esőnap: sohanap?

Eljátszottam a gondolattal, hogy majd jönnek a hírek a Várkert Bazár bevételéről. A készenlétiek autóinak hangzavarán átszűrődő, recsegő tudósítások az alig fogható frekvenciákon: a tanárok és a szolidáris tömeg alkotta százezres és egyre duzzadó tömeg elindult a cári rezidencia felé. Ahol az Aurora ágyújának dördülésére elkezdték megmászni a kerítést.

Ja, bocs ez erős képzavar. Ami biztos jele annak, hogy ideje felébredni. Mert a sült szalonna igen rossz hatással lehet az elmerengő gondolatokra. Talán nem csak a szalonna, hanem az olyan felvezetések is tehetnek erről, amelyek szerint Pukli István valami hihetetlen gigabejelentést kezdett lebegtetni. A legutóbbi, ha emlékszünk még rá akkor egy hatalmas, országos, mindent átható sztrájkról szóltak. Irgum és burgum gyanánt. De azt országosan, és mindent megbénító módon. Olyan szinten, hogy márciusban is látszott: azt a forgatókönyvet akár a Lázár János irodáiban is írhatták volna. Nem véletlen, hogy március idusán az egész hatására legfeljebb a vezér halálra röhögtetése lett volna a legsúlyosabb kormányzati következménye a CKP tevékenységének. Nem azért, mintha az oktatás nem lenne romokban. Ezt magam is többször leírtam. Mármint azt, hogy az oktatáspolitika enyhén szólva sem teszi magasra a szakmaiság lécét. De a Várkert Bazár, illetve a kormányzati oktatáspolitika ostroma, érdeklődés hiányában: elmaradt.

Azt is leírtam persze, hogy számomra, gyarló polgár számára mitől lett volna sokkal, de sokkal hitelesebb a pedagógusok mozgalma. Beleértve a CKP-t is. Amelyre továbbra is igaz: sokkal inkább a gőz leeresztését szolgálja a folyamatos halogatással. Na meg azzal, hogy valahogy az istennek sem jött össze az a program, ami pozitív üzenettel, és közérthető módon szólította volna meg a társadalmat. Mert az azért nem ártott volna. Ha sikerül túllépni azon, hogy rágörcsöltek arra a tizenkét pontra, amely pontok fetisizálása már februárban is inkább komikus volt. Különösen, mert a szervezők úgy csináltak, mintha ezzel minden lényegit le is tettek volna az asztalra. S még azt sem tartom kizártnak, hogy sokan tényleg úgy is képzelték. Ami még szomorúbb. Mert ebben az esetben összekeverték a célt az eszközzel. Egy sztrájk, egy kiáltvány lehet eszköz. De akkor, ha valaki a sztrájk megtartását, a kiáltvány unalomig tartó ismételgetését tartja célnak, akkor elveszti szeme előtt a valós célt.

A céltalanságot pedig büntetik. Nem törvényileg, hanem megvonással. Megvonva a szimpátiát, a támogatottságot, a szolidaritást. Februárban leírtam, hogy szubjektíven mit vártam volna el a mozgalom szervezőitől. Ezt le lehetett, és ma is le lehet söpörni az asztalról. De akár vitaalap is lehetett volna. Sok szempontból részletkérdés. Tényleg az! Egyszerűen azért, mert minden teoretikus vitánál erősebb ellenérv lett volna az, ha tanévzáró nagy tüntetésen nem pár ezren jelennek meg. Ha az eső dacára megjelennek százezrek a pedagógusok szólítására. Legalább a tanár-társadalom kétharmadát odaszólítva. Legalább a budapesti tanártársadalom kétharmadát odaszólítva a Várkert Bazárhoz. Annak a tömegnek a részeként, amelyben a tanárok elvesznek pedagógusok. Mert ott gyülekeznek a buszvezetők, árufeltöltők, mentősök, informatikusok, ápolók és ápoltak. Vagy legalább a rokonaik. S a többiek. Ha ott gyülekeznek a tanárokkal a szülők és nagyszülők. A leendő szülők, és a tiszteletbeli nagyszülők. Akiket, sokszor félvállról, társadalomnak szoktak nevezni. Vezérileg „zembereknek”.

Ez utóbbi csoport az, melynek tagjait meg kellett, meg lehetett volna szólítani. Nem tizenkét ponttal. Nem web-szerverek hátsó sarkaiban gyűlő „munkaanyagokkal”. Nem konferenciákon simára koptatott nevekkel. Nem önmagukat többször hiteltelenített szakszervezetekkel. Nem olyan vezetőkkel, akiket láthatóan nem riaszt az oktatástól, egészségügytől önértéken idegen rasszizmussal parolázók társasága. Nem olyanokkal, akik még a kockás ingből is megosztó ásót voltak képesek faragni. A társadalom megmozdítására pozitív, és közérthető üzenetek kellenek. Nem tévesztve össze a közérthetőt a demagógiával. Még akkor sem, ha a kormányzat sok szempontból demonstrálja Goebbels munkásságának implementálását a napi politikában. De pont ez ellen is fel lehetett volna lépni. Nem egy hangos „Orbántakaroggy”-al természetesen.

De nem feledve, hogy a szülő az iskolában látott tanítónénit látja, és magasról tesz az ezoterikus üzenetekre. A szülők láthatóan nem álltak tömegesen az olyan szervezetek mellé, amelyek pontosan úgy a fejük felett osztják el a lapokat, mint a kormány. De olyan üzenetek mellé sem, amelyekből nem világos, hogy mi nem tetszik, és mit szeretnének helyette. Nem a kormánytól, és nem vezéri kegyet gyakorolva, hanem a pedagógusok önerejéből, hozzáadott értéke nyomán, és tiszteletben tartva a „pálya mellett” állókat is. A tömegeket, de még a tanárok tömegeit sem hatotta meg a rendpárti dörgölődzés, a semmit mondó kiabálás a színpadról, szolidaritás alanyi jogon való elvárása és mindaz, amit jelenleg, Puklival, Pilzzel, a PSZ-el, és PDSZ-el karöltve, Sándor Máriástól, a CKP és a Tanítanék nyújtani képes és nyújtani hajlandó. Egyeztetés nélkül a kormánnyal, vagy egyeztetve azzal. A mozgalomkifárasztás legnagyobb dicsőségére.

Andrew_s

2 megjegyzés:

Comments on Facebook