A pedagógusok mozgalma sok szempontból mutatja: cseppben a tenger. Nem egyszer olyan problémákat kavarva a felszínre, melyek gyökerei több évtizednyire nyúlnak vissza. Az egyik komoly probléma az a kontraszelekció, amely az egész tanári világot átszövi, és amely ellen igen kevesen, és igen keveset próbáltak meg tenni az oktatáspolitika köreiben. Nem most, hanem a korábbi kormányzatok sem. Beleértve az első Orbán-kormányt is. Súlyosbítva azzal, hogy minden kitörési kísérletet eleve kudarcra ítélt egy egyszerű jelenség: a kirugási névsorokat olvasóknak sokszor a névsor elején lett volna a helye. A következő tanulmány 2008-ban íródott az akkori Corvinus-on. Pár hónapra rá, 2009. januárjában, az euroAstra-n is megjelent. Alig néhány hiba és a Zöld Könyv megváltozott elérési útjának javításával álljon
tehát itt.
Az iskolákkal kapcsolatban sokszor esik szó az iskolai
munka különböző részeiről. Legtöbbször, talán érthető módon magáról az oktatási
munkáról, és annak vetületéről a diákra. Fényeiről és árnyairól egyaránt.
Dicsérve, vagy csepülve a tanárokat, oktatáspolitikát, pedellust és
udvartakarítót. Szóval, úgy nagyjából, a pillanatnyi helyzetből kitekintve.
Fától néha nem látván az erdőt, meg is ragadva a pillanatban. Ez kétségtelenül
alkalmas a tünetek leltárazására, és a korábbi írások során e sorok szerzője
sem volt mentes ettől a szemlélettől, ahogy talán az is könnyelmű ígéret lenne,
ha olyan kijelentést tennők, hogy ezután erre nem kerül sor.
Nem véletlenül. Szülőként, diákként, egyszerű
adófizetőként, de még tanárként is az adott időpillanat az, ami mentén legjobban
megragadható a helyzet. Felállítható egy diagnózis, és megfogalmazhatóak a
vágyak. Akár a tanár személyes vágyai is. A „mi lenne, ha" személetéből
kiindulva. Mely lehet történelmietlen, de mindenképpen alkalmas arra, hogy a
nagybetűs HELYZET egyfajta áttekintését adja. Egyfajta kívülnézetből is, mert
azért még a pedagógusok között is ritka kivétel, ha szülőként nem szembesül a
kollegák munkájával. Beosztottként pedig biztosan szembesül magával az
intézménnyel. Annak hierarchiájával, finanszírozási rendszerével. Minden olyan
részével és nézőpontjával, amivel akár a gazdaság bármely más területén is
szembesülhetne.
Érdemes lehet tehát azon is elgondolkodni, hogy a
gazdaság más területeihez képest mennyire szelektív, illetve mennyire
kontraszelektív az a környezet, amiben a ma pedagógusai dolgoznak. Vagy akár
az, amelyben a jövő tanárnemzedékeit képzik. Hozott anyagból, mivel csak azokra
lehet számítani, akik a tanárképzésre jelentkeznek. Varga Júlia még 2007-ben
egy cikk címében is azt a kérdést tette fel, hogy „Kiből lesz ma tanár?".
A kérdésre akár az elmúlt időszakban is választ keresve sokszor hallani a
fanyalgó felhangokat. De néha nehéz is elvonatkoztatni attól, amit sommásan, és
leegyszerűsítve maradványelvű pedagógusképzésnek is mondhatnánk. Mint azt pár
éve is megfogalmaztuk, ez nagyjából azt takarná, hogy a tanárképzésben sokszor
azok találhatóak meg diákként, akik a veretes tudományt művelő szakokból
valamiért kiestek, kimaradtak a felvételin. S ez mit sem von le azok
elhivatottságából, akik mintegy előre megfontolt szándékkal szeretnének
tanítani. De ameddig a tanárképzés társadalmi státusza olyan, amilyen
napjainkban, addig nehéz áttörni a beiskolázáskor tapasztalható pályaválasztási
falakat.
A társadalmi státuszt meghatározó szempontokból jelenleg
pedig elég rosszul állunk, ha szétnézünk az iskolák környékén. Az egyik
kétségtelenül az egzisztenciális viszonyrendszer, melynek legnyilvánvalóbb
megjelenése az a fizetés, amit a pedagógus kap. Ebben a közelmúltban ugyan volt
egy komolyabb bérrendezési törekvés, de a következetes és arányos bérszínvonal-tartási
törekvés hiányában annak hatása gyakorlatilag elinflálódott. S mielőtt az
eddigiekre bárki rásütné, hogy a szerző pesszimista forgatókönyvének,
iskolaallergiájának a tévképzete, a közoktatásról szóló Zöld Könyv hasonló
gondolatokat vet fel a tanári kontraszelekciót tárgyalva. Ennek megállapításai
között már csak hab a tortán, hogy a pedagógusbérezésben nem tükröződik a
nehezebb körülmények között végzett minőségi munka sem.
A kontraszelekciós ciklus megszakításának egyik
lehetőségeként gyakran emlegetik, hogy a pályakezdők jövedelmét kellene
jelentősebben emelni. Ez azonban nem sokat nyom a latba akkor, ha a jelenlegi
oktatáspolitika számos más tényezőt háborítatlanul hagy. Az egyik ilyen tényező
a nagyobb jövedelem fenntartásának kinyilvánított, és valószínűsített szándéka.
Erre nézve jelenleg csak a kevésbé jó gyakorlat az, ami manapság kiszámítható.
Az eddigi évtizedes gyakorlat nem kedvez ugyanis a bizalomerősítésnek. Hiába
van egy pillanatnyi növekedés, ha hosszú távon ez értékét veszti. Nem
nominálisan, de reálértékét tekintve bizonyosan. Így a tanári életpálya
továbbra is kiszámíthatatlan marad. S ezt a kiszámíthatatlanságot csak fokozza
az iskolarendszer, és abban a foglalkoztatás bizonytalansága.
Így a tanárjelöltek beiskolázásánál könnyen lehet, hogy
minden pillanatnyi politikai kinyilatkoztatás ellenére megmarad a
maradványelvűség. Ha pedig a tanárképzésben továbbra sem a diákság krémje vesz
részt diákként, akkor a kimeneti oldalon szinte tetszőleges, kevés bizalommal
fogadott ígéretek tehetők. Az ígéretek rövid távú fedezete úgy von el
erőforrásokat, hogy hosszú távú, kiszámítható hozadéka alig van. Így a
bérpolitika mellé, sőt, részben helyette, egy kiszámítható, akár több évtizeden
keresztül ható, átfogó oktatáspolitika lenne szükséges. Amíg ennek nincs
realitása, addig azt is lehetne mondani, hogy kár belekezdeni a tüneti
kezelésekbe. Különösen, mivel a kontraszelekciós környezet nem a közelmúlt
találmánya.
Ez a tisztes múltra visszatekintő hagyomány az oka, hogy
a jelen iskolavezetésekben jó eséllyel olyanokat találunk, akik hasonló utat
jártak be és hasonló elkötelezettséggel váltak tanárokká. Márpedig, ha a jelen
tanárképzésének gyakorlati idejében a vezetőtanár is csak a jobb híján tanárok
közül kerül ki, akkor még tovább konzerválódhat a helyzet. Márpedig a
tanárképzés nem csak a beiskolázás tekintetében dolgozik hozott anyagból. A
tanári oldalon is. Azon az oldalon, ahol az eddig tárgyalt egzisztenciális
kontraszelekció mellett belép egy másik, a vizsgálatok szempontjából kevésbé
népszerű kontraszelekciós tényező is. Érthetően kevésbé népszerű, mert
politikai kurzusokon átívelő, és politikai ígéretek szintjén nehezen kezelhető.
Nem más, mint a hierarchikus kontraszelekció. Az a hatás,
melynek nyomán a pillanatnyi vezető jobbára olyanokkal fogja körül venni magát,
akik a pozíciójára nem látszanak veszélyesnek. Részben azért, mert alkalmatlan
a feladatra, és így a vezetési alkalmatlansága szül rossz beosztási,
alkalmazási döntéseket. Részben pedig, és sajnos gyakrabban, azért, mert a
nálánál is kevésbé alkalmasak pozícióba helyezése biztosítja saját
támadhatatlanságát. Vagy annak látszatát, mely gyakran azért válik valósággá,
mert a különben alkalmatlan vezető kezében van a döntés a felmondásokról,
továbbképzésekről, fizetésemelésekről. Ha egy ilyen hierarchia elég sokáig
fennmarad, és lényegében háborítatlan, akkor a hierarchia szinte minden pontján
a feladatra alkalmatlan, és ezért a főnöknek egzisztenciálisan kiszolgáltatott
szereplőket fogunk találni.
Különösen, ha nincs alternatív megoldás annak a számára,
aki a hierarchiából valamiért ki akarna törni. Lett légyen az egy olyan
kisváros, ahol nincs másik iskola, ahova át lehetne lépni. Vagy olyan iskola,
melyből távozni aránytalanul nagyobb hátrányt jelentene, mint maradni. Ahogy az
úgynevezett elitiskolák esetében tapasztalhatjuk. Melyekből tanárként távozni
szinte azt is jelentheti, hogy a távozók megbélyegzett páriái lesznek a
szakmájuknak. Így akkor is sakkban tarthatók, ha különben nem feltétlen kiszolgálói
tehetségtelenebb feletteseiknek. S persze a közben elszenvedett frusztrációk
éppen úgy gátjává válnak szakmai fejlődésüknek, tanári teljesítményük
javításának, mintha tehetségtelen, kontraszelektált, maradványelvű pályatársaik
munkáját tekintenénk. Így az, aki kénytelen megfenekleni egy ilyen
kontraszelektált iskolai rendszerben, előbb vagy utóbb, nagy valószínűséggel,
alig fog kilógni a sorból.
Ez egyben azt is jelenti, hogy ha csak egy-egy tényezőt
helyezünk a mikroszkóp alá, akkor igen pesszimista képet alkothatunk. Könnyen
arra a következtetésre juthatunk, hogy kár hozzákezdeni bármihez, mert a
kontraszelektált rendszerek megszüntetése kilátástalan. Ez azonban nem
feltétlenül van így, még az előbb említettek fényében sem. Mert hiába az a
látszat, hogy azok fogják a névsort olvasni, akiknek az első sorokban kellene
szerepelniük egy átalakítás során olvasandó átképzési, felmondási névsorban. A
megoldás kézenfekvő lenne. Nem csak az iskolai hierarchiák felülvizsgálatára
lenne szükség, és nem csak az egzisztenciális kontraszelekció felszámolására. A
kettő külön-külön nagy valószínűséggel van eredménytelenségre ítélve.
A megoldás a kettő összekapcsolásában lehetne
elképzelhető. Először a meglevő iskolarendszer, meglevő pozícióit elfoglalók
alapos szakmai felülvizsgálatát kellene megejteni. Nem az iskolaigazgatókra
bízva, hanem egységesen, és akár fenntartók szakmai felügyeletet elvégző
személyeire is kiterjedően. A tanárképzéstől kezdve a pedagógus-hierarchia
teljes egészében. Utána az alkalmassági felülvizsgálaton kellően nehéznek
találtak számára kortól, és korosztálytól függetlenül évtizedekre kiszámítható
életpályát kellene tudni biztosítani. Olyan politikai garanciákkal, melyek
alapján ez a szándék el is hihető. Ennek esélylatolgatásába talán kár is
belemenni, mivel bőven túlmutat a pedagógusokon. Másként azonban nehezen
képzelhető el, hogy néhány „szent őrült" kivételével, ne a
kontraszelekciós nyomások mentén menjen végbe a tanárgenerációk evolúciója.
(A cikk alapja a Budapesti Corvinus Egyetem
Magatartástudományi és Kommunikációelméleti Intézetén végzett tanulmányok során, 2008-ban
készült dolgozat)
Simay Endre István
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése