Miközben a világ hírei jelenleg több nagy csoportba
sorolódnak, a határmezsgyéken is zajlik a töprengés. Az angol választások, a
focisták, és a hazai idegrohamok mellett például felbukkant Fábián András írása
Huppa-n a tanárok, vagy inkább a tanári mozgalmárok védelmében. Tanítani címmel. Ezúton, és
minden külön promóciós szándék nélkül jelzem: érdemes elolvasni.
Aki persze nem akarja, ne olvassa. Azért, különösen
annak, aki a kommunikáció, mint műfaj iránt érdeklődik, mindenképpen érdekes
olvasmány lehet. Ugyanúgy, ahogy számos más írás elolvasása. Elvégre nem
egyetérteni kell vele, hanem ismerni. Mint véleményt. Mint olyan véleményt,
amelyik biztos kézzel fogalmaz meg olyan gondolatokat, amelyet hallani
szeretnének azok, akik a tanárok mozgalmában a világ megváltását, a vezetőkben
pedig az ügyeletes messiásokat akarják látni. Lehetőleg kritika nélkül.
Mindamellett nem szeretnék abba a hibába esni, vagy legalább nem mélyen, hogy csak
vagdalkozok a semmiről. Tehát jöjjenek, igaz kiragadottan, a gondolatok,
amelyek erősen vitathatók az említett írásból.
A felütésben olvashatunk arról, hogy „Lassan minden napra
jut egy olyan hír, néha kettő is, amely arról tudósít, hogy pedagógusok hogyan
alázzák, kínozzák, szekálják a reájuk bízott gyermekeinket.” Majd a gondolatsor
azzal zárul, hogy a „statuálás a lényeg”. Mármint az elmarasztalással
kapcsolatos példa statuálása. S bár a gondolatsor zárása mögött érezhetnénk
némi iróniát, azért ez az érzés gyorsan megbicsaklik. Még akkor is, ha utána
jön némi írásrész arról, hogy bezzeg a gyermekszegénységgel nem igazán törődnek
ilyen súllyal. Már akkor, ha a közétkeztetésben részt vevők, illetve részt nem
vevőkkel kapcsolatos gondolatot így kellene értenünk. Az említett
irónia-kisiklást az okozza különben, hogy, például, tudjuk: a bugyi-lehúzós
tanárokat nem érte valós
szankció. Valójában fizetésemelési tiltást kaptak, és egy beutalót valami
érzékenyítő tréningre. Ami, ha példaállítást nézek, akkor inkább a
gyermekalázás feletti elsiklás példájának erősítése. Miközben valahogy, még a
tanári mozgalom vezetői részéről sem érkezett olyan jelzés, ami alapján talán
érdemes lenne foglalkozni a tanárok alkalmasságának kérdésével. Ahelyett, hogy
mozgalmi szinten is úgy kezelik, mint ördög
a tömjén füstjét.
De elfogadom, hogy Fábián András akkora iróniát képzelt a
szavai mögé, mint ide Tokió. Amivel természetesen elfogadom, hogy nekem meg
nincs humorérzékem ehhez az iróniához. Ahogy gyanítom, hogy sokaknak nem lenne
a pucsításra kényszerített kislányok szülei közül sem az esettel kapcsolatban.
Ahogy valószínűleg a szülők humor iránti fogékonyságának hiánya okozhatja a
tömeges tüntetésüket. A tanármozgalom kapcsán. A távolmaradásukkal. Ugyanis a
legnagyobb jóindulattal sem lehet azt mondani, hogy szülők milliói vonultak fel
Pukli István egyetlen csettintésére. Valószínűleg nem véletlenül. S aligha
azért, mert a kormány állítaná szembe a szülőket a tanárokkal. A szülők, mint
azt többször írtam, nem a „tanárokkal” vannak kapcsolatban, hanem X. és Y. tanárral,
tanárnővel, iskolaigazgatóval, stb. A szülők többségének a pedagógus egy absztrakció.
Miközben napi vitái, nézeteltérései lehetnek a szülői értekezleten, a gyermek „élménybeszámolói”
nyomán. Mely helyzetre elég satnya válasz az, hogy „én is szívtam, te is kibírod”. Ha pedig egy pedagógusokat
felsorakoztató mozgalom a szülőkkel csak magas lóról, a szülők megszólítása
nélkül, a tanításra alkalmatlanok elítélése, kiszűrésének ígérete nélkül hajlandó
csak kommunikálni, akkor azt kapja, ami a magyar jelen helyzet. Tömeges
távolmaradást.
Amikor tehát Fábián Andrástól azt olvassuk, hogy „a széleskörű társadalmi támogatottságot
élvező pedagógus-tüntetés és sztrájkok után és előtt már komoly hangulatkeltés
folyt”, akkor nézhetünk, mint tükörtojás a moziban. Egyszerűen azért, mert
a pedagógustüntetésen a pedagógusok többsége sem volt jelen. A szülőké sem.
Márpedig a széleskörű társadalmi támogatottság legbiztosabb mércéje a
megszólítottság, és az ennek köszönhető tömeges jelenlét. Miközben persze
tudjuk: a hangulatkeltés ténye ismert. Nem fukarkodott vele a kormányzat sem.
De azok a szakszervezeti vezetők sem, akik elítéltek egy tárgyalást, majd
leültek az asztalhoz. Akik a sztrájk előtt, után nyilatkoztak. Akik úgy hívtak
sztrájkba, hogy sztrájkalap nélkül a máséval verték a csalánost. S kár lenne elfeledkezni
azokról a mozgalmárokról, akik egyike hatalmas gigabejelentést lebegtetve
hívott tömeggyűlésre, majd a gigabejelentés tulajdonképpen egy demonstratív
cigiszünetet jelentett.
Mely jelenségek, a hangulatkeltés mellett alkalmasint
hozzájárultak a mozgalom atomizálódásához, az időhúzáshoz, a programtalansághoz.
Nem feledkezve meg arról sem, hogy a CKP nem az első tüntetés előtt jött létre,
hanem utána. Hogy nem kovásza lett egy mindenki számára kommunikálható
programnak, hanem az első lelkesedések gőzének leeresztője a „menjetek haza, az
okosok majd kigondolják a tutit” mottójú mozgalom-fékezéssel. Fábián András
írja:
„Az erkölcsi
lepusztítás, mint a tárgyalási stratégia fő eleme, eddig bevált. Másik fontos
eleme persze az, hogy hülyének nézik a partnert, egy harmadik az időhúzás és
kifárasztás”.
S igaza van. Ezt követően csak meg kellene keresni
azokat, akik a tüntetések elaprózásával, a pozitív üzenetek elmaradásával
húzták az időt és kifárasztották a mozgalmat. Aztán rögtön azokat is, akik a
pedagógusokat, és a szülőket is hülyének nézik azzal, hogy a pozitív
programtézisek helyett ugyanazt a tucatnyi pontot ismételgetik. Amely egyébként
követeléseket tartalmaz a kormány felé. Tehát nem tenni akarást, hanem
kegy-kérelmet. Ami az erkölcsi lepusztítást illeti, a gyermekalázók el nem ítélése,
alkalmasságukban meg nem kérdőjelezése, a szélsőségektől való nyilvános el nem
határolódás fényében ki a fene pusztít kit erkölcsileg? Nehogy már kiderüljön,
hogy Dúró Dóra, illetve a Kárpátia frontemberének meghívását meghívását
kényszer hatására tette Pukli, mint arcember. Ahogy saját szájával nyilatkozott
rendpártiságról is. Pilz sem kényszer hatására nem akart kormányt váltani. A
szakszervezeti vezetőket sem bloggerek nyomták rá a mozgalomra. A CKP kezéből
sem a média verte ki az alternatív oktatáspolitika téziseit.
Miközben írva vagyon: „vigyázzunk a pedagógusokra, ne hagyjuk őket céltáblává válni, vezetőik
lejáratásában segédkezni”. S igen. Ezúton kérek mindenkit, hogy vigyázzon
minden, a pályára alkalmas, a tanításban még hinni képes, és a pedagógiáért
tenni akaró pedagógusra. Ha kell petíciókkal is védje meg őket. Ha kell akár a
saját erőfitogtatásukra őket kihasználó, önmagukat is lejárató, hiteltelen
vezetőktől is. Mert a pedagógust a saját környezete, a faluközösség, a szülők
kisközösségei meg tudják védeni. A nemkormányváltó, programtalan, autoriter
hangnyulak nem.
Andrew_s
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése