Miközben a körúton éppen megint nem lehet közlekedni a
nagy örömködések miatt, azért nem árt szem előtt tartani, hogy az országnak a
foci EB után is „ki kell nyitnia”. Vagyis a világ megy tovább. S akkor megint
lehet majd például a szakképzéssel is foglalkozni.
Mert a kölök csak nő, mint a gomba. S nem mindenkiből lesz
főfoglalkozású focidrukker. A többieknek nem árt, ha van valami szakmájuk. Még
akkor is, ha a kedves szülő be tudja nyomni valami elit gimnáziumban. Hátha
mégsem kell a kutyának sem, mire végez. Elvégre a kedves szülő kieshet addigra
a pixisből, vagy simán csődbe jut. Úgyhogy legyen valami szakmája a csemetének.
Még akkor is, ha kiváló közmunkaprogramjaink vannak a tanulatlanul serdülteknek
is. Meg a tanultaknak is. De ez egy másik sikertörténet. Egyelőre maradjunk a
szakképzésnél, amiért mostanában aggódni is trendi. Nem is véletlenül. Mert
egyáltalán nem mindegy, hogy milyen szinten és milyen színvonalon zajlik ez a
képzés. Mely két fogalommal kapcsolatban az a közkeletű tévedés, hogy magas
szinten és még magasabb színvonalon legjobb. Amelyhez sokszor elfelejtik
hozzátenni, hogy még a gyermeknek sem feltétlenül. Hát még a munkaerőpiacnak.
Annak a munkaerőpiacnak, amelynek vállalkozásilag a két
igen meghatározó szegmensét alkotják a családi kényszervállalkozások, és
családi kisvállalkozások, valamint a nagyvállalkozások. Beleértve azokat a
hazai viszonylatban nagy vállalkozásokat is, amelyek nagyvilági alapon a
középvállalkozások sorát gazdagítanák. Biztos vannak persze hazai középvállalkozások
is. Ahogy középréteg is van. Ha elég alaposan keresi valakik, akkor a statisztikában
biztos előfordulnak. Maradjunk egyelőre mégis az előbb emlegetett két
szektornál. Amelyek közül a családi vállalkozások nem kis része legfeljebb
akkor igényel komolyabb szakember-utánpótlást, ha kiderül: a családban több az
elszánás, mint a tudás. Ennél kevesebb sokszor csak pénzből van. Amiből az
következik, hogy ameddig lehet, kihúzzák a legolcsóbb munkaerővel. Szakképzettekből
is. Korántsem a magasan képzett szakemberekre vadászva. Aminek meg van az a
hiúsági többlete is, hogy boldog mosollyal mehetnek csődbe. Mert milyen dolog
is lenne, ha a magasan képzett fiatal, kiröppenve egy szuper szakközépiskolából
többet tudna, többre lenne képes, mint a kenyéradó gazdája. Valószínűsíthető
tehát, hogy a hazai kisgazdaságok nem igazán érdekeltek egy magasan a
nemzetközi léc felett teljesítő szakképzésben. Ami ráadásul költségvetésileg
sem olcsó. Következésképpen telitalálat lehet ebben a szegmensben az a
demagógia, hogy „alapos alapképzés
legyen, és majd az ÉLET megtanítja a szakit a gyakorlatban”.
Az említett vállalkozási szegmensek másika, a hazai
nagyvállalkozások esetében szintén viszonylag kevés magasan kvalifikált
szakemberre van szükség. A hazai viszonyok között azt a keveset képesek az egyetemet
elvégzettekből is felvenni. Legalább van némi elméleti ismeretük is, és azt a
kevés szakmai ismeretet, amit megkövetelnek tőlük, tényleg képesek erre
alapozva elsajátítani. Ha a végén kiderül, hogy elméletileg is jók, és a
szakmát is képesek magas szinte elsajátítani, akkor vagy kiemelik őket
középvezetőnek, vagy távoznak az országból. Illetve, megszöktetik a cégtől a
már középvezető, és gyengébb képességű figurák. A szalag mellé pedig nem
mérnöki tudás, hanem maximális szabálytisztelet, monotonitástűrés és egy szűk
ismereti spektrum kell. Lehetőleg nem túl drágán. A nagyobb cégekben tehát
szintén nem azokat keresik nagy számban, akik egy magas szinten teljesítő
szakközépiskolából, magas szakismereti szinttel kerülnek ki. S a
kisvállalkozásokkal ellentétben a nagyvállalkozási lobbi akár nyomásgyakorló
erővel is bírhat annak érdekében, hogy a szakképzés inkább a biorobot-képzésről
szóljon.
Lehetőleg elég fiatalon besorozva a leendő munkaerőt egy
olyan életpályagörbe teljesítésére, ami ezen nem nagyon terjeng túl. S azért is
viszonylag fiatalon, mert akkor kisebb az összehasonlítási alapja. Annak
érdekében például, hogy a pályaorientálót szemközt röhögje. Főleg, ha az a
szülőket képes meggyőzni: jó lesz az a gyereknek. S akkor, ha hazánk a
generációkra kiható stabil gazdasági és vállalkozási környezettel bíró országok
közé tartozna, akkor még akár igaza is lehetne a gyermekeket
pályaorientálóknak. Ahogy azoknak is, akik szerint teljesen rendben van az,
hogy az egyszer már megtanultakra építve nem kell egy adott tárgyat bővítve
újratanítani. Segítve az egyszer már megtanultak bevésését, és építkezve az
említett tudásra. Az ismétlést is „betudó” oktatás apostolai persze nyilván
felül bírtak emelkedni a Hófehérke és a hét törpe szintjén. Csak ők azt
szeretnék, ha beosztottaik maradnának szellemi és szakmai törpék.
Azon tehát nem nagyon kell csodálkozni, ha a fenti,
alapvetően a szakképzés korlátait lerögzítő, és a színvonaltalanságot erénnyé
nemesítő gondolatok visszaköszönnek Parragh Lászlónak, a Magyar Kereskedelmi és
Iparkamara elnökének a megszólalásában.
Neki, a vállalkozók képviselőjének, a humanoid célszerszámok „legyártása” teljesen
megfelel.
Andrew_s
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése