2016. március 6., vasárnap

Despota-szolgákat egyszerűbb nevelni

A mindennapi pedagógiai viták, mint arról már szóltam, nem kicsit vannak felpörögve. Ennek sok olyan, különben hasznos hatása is lehet, lehetne, ami túlmutat azon, hogy a CKP-t mennyire, vagy mennyire nem tartjuk hitelesnek. Az egyik ilyen hatás az, amire egy korábbi írás újraközlésével céloztam. Az egyes pedagógusok megpróbálhatnak tükörbe pislantani. Meg esetleg egyes fogalmakat leülepedni hagyni.

Talán fokozottabban is figyelni kezdünk az egyes fogalmakra, és azt övező tévedésekre is. Időrendisége miatt nem írnám, hogy ezért szúrt szemet, amikor Pukli igazgató úr olyan fogalmi katyvaszt adott elő, amivel összemosta a liberalizmus sokkal inkább társadalmi, politikai, illetve közösségszervező elvekkel telített fogalmát, a laissez faire-rel. Mely utóbbi sokkal inkább egyfajta vezetési stílus. Mely összemosásért egy közoktatási vezetői szakvizsga megszerzése során kínos vizsgahelyzetért fizethetne valaki. Mely szakvizsga szerintem kell egy iskolaigazgatónak. Meg, ha jól rémlik, vagy négy éve törvényileg is elvárt egy intézményvezetői képzettség. De hagyjuk a szegény igazgatót tüntetést szervezni, és maradjunk a fogalmaknál? Hagyjuk! Már csak azért is, mert az említett összemosással többet árult el a saját fejében uralkodó fogalmi zavarnál.

Ezt akkor kezdtem gyanítani, amikor egy olyan írásba botlottam, pontosabban ajánlották elolvasásra, mely a liberális nevelés megbukottságáról értekezik. Az írás sok szempontból „üres halmaz”. Egyszerűen azért, mert ugyanazokat a gondolati kliséket sorakoztatja fel, amelyek bőséggel hallhatók úton-útfélen. Nyakon öntve a féligazságok olyan mártásával, amely féligazságokkal nem nagyon lehet vitatkozni. Mert az az állítás, hogy a gyermek azt a viselkedésmintát fogja „zsigerből” követni, amit megtanítanak neki, az kétségtelenül igaz. Ezt valószínűleg hordában élő őseink is tudták már. Ezt leszögezni tehát nem nagy kihívás. Maga az írás felütése már inkább szembeszökő. Azzal az állítással indít, hogy egyre több a „hisztis” gyerek, és ez a liberalizmus bűne, és majd az írásban megtudjuk a megoldást. Legelőször azt, hogy „ha egy gyerkőc életében nincsenek szabályok, nincs rendszer és főleg következetesség, akkor jön” az, amit a köznyelv „hiszti”-nek tekint.

Ami tulajdonképpen nem más, mint a kielégítetlen vágy okozta frusztráció kitörése. Egyfajta szociális zsarolás a környezettel szemben. S persze ebben az értelemben semmi köze nincs a liberalizmushoz. Ahhoz sem, hogy ez elnyomható-e? Mert különben elnyomható, ezt tudjuk a történelemből. Azonban az elnyomás semmit nem jelent arra nézve, hogy a gyermeknek maradnak kielégítetlen vágyai, amik frusztrálnak, és következetlenség hiánya szintén frusztráló marad. Egy hidegen autoriter családban a gyermek látszólag nagyon korán szabálykövetővé válik. Miközben nagyon megfélemlítetté is. Nem véletlen, hogy amikor a szorítás enged, akkor a rabiátus, keményen konzervatív családok gyermekeit ott találjuk meg a másik végletet képviselő csoportokban. Egyfajta késleltetett „hiszti”-ként ki-, és megélve minden frusztrációt. Esetleg a saját problémáikat a környezetükön levezetve.

Miközben tehát a szabálykövetésnek, az igények késleltetésének, a várakozás képességének, és az ehhez szükséges önfegyelemnek a megtanulása fontos lehet a társadalmi játékszabályok betartása érdekében, nagyon nem mindegy, hogy a határokat hol húzzuk meg, és milyen módszertant választunk. A boltban a kasszáig nem várni képes gyermekkel szemben például aligha az érzelmi megfélemlítés, a „csend vagy nem szeretlek”, a legjobb eszköz. Ezzel a tudással egy pedagógus-képzés során a kettesért is fel kell vérteződni. De ez a társadalmi játékszabályok globális ismeretének megtanítását, és a zsigeri alkalmazkodás képességének kialakítását természetesen nem ignorálja. Leszögezve azt, hogy a liberalizmus ebből a szempontból sokkal komolyabb kihívást jelenthet, mint a despotizmus. Leszögezve egyben azt is, hogy a liberális szemlélet egyáltalán nem jelenti a lovak közé dobott gyeplő, a „gyermeknek, és mindenkinek mindent szabad” esetét. Bármennyire is közkeletű ez a nézet, és bármennyire szimpatikus egy politikai kalandort számára azzal élni, hogy a liberalizmust szitokszóvá tették azok, akik számára a szabadság csak a saját, személyes és diktatúrához való joguk szabadságát jelenti.

Visszatérve a valósan liberális szemlélethez, az a kölcsönös szabadságokat jelenti. Olyan hexagonok kialakulását a társadalom szociológiai játékterén, amelyen belül mindenki szabad. A határa pedig a többiek hasonlóan elidegeníthetetlen szabadságjoga. Azt eredményezve, hogy a liberális környezetben mindenki szabadsága addig terjed, amíg a másik ember, azonosan jogos szabadságát nem sérti. Ezek után össze lehet hasonlítani ezt a játékteret azzal, ahol egy ember vagy egy szűk csoport alakítja ki a játékszabályokat, és azok a szűk kör kizárólagos szabadságérvényesítését szolgálja. Nevelésileg a gyermeknek egy diktatórikus helyzetben egyszerű a „dolga”. Tudomásul kell vennie, hogy a „diktátornak mindig igaza van”, és ezzel a társadalmi játékszabályok teljes körét megtanulta. A nevelőnek is egyszerű a dolga. Nem kell alternatívákat ismerni, kommunikálnia. Az „ez van, ezt kell elviselni” szemléletét kell tolmácsolnia, és ezzel eleget is tett a társadalmi elvárásoknak.

A liberális játéktéren a helyzet sokszereplőssé válik. Egyszerre kell tudni figyelni arra, hogy a társdalomnak megvannak a nagyléptékű szabályozói, a törvények, a szokásjogok, és ugyanakkor megvannak a közvetlen környezet saját szabályozói. A környező társadalom-társak említett szabadságai. A gyermek nevelése tehát egy soktényezős egyenletrendszer mentén, megannyi rész-szabály közös metszeteként alakul. Lényegesen bonyolultabb tanulási feladatot szánva a gyermeknek, és nevelésit a környezetnek. Nem véletlen, hogy a feladatkerülő, tulajdonképpen elhanyagoló nevelők és nevelésügyérek, „pedagógusok” számára sokkal vonzóbb és populistább úgy kezelni a világot, hogy a liberalizmus az a „mindent szabad” undorító világa. Szemben a feltétlen, egy szabályt követő, despotizmussal. Mely kényelmes, egyetlen vezérmondatot ismerő, igazi megúszós szemléletet biztosít.

Dobálózva olyan lózungokkal, mint azzal, hogy a gyermeket meg kell tanítani „a tiszteletre, a fegyelemre, az önuralomra”. Melyből a fegyelem elég plasztikusan kezelt fogalom a történelem tanúsága szerint. Az önuralom ugyanakkor triviálisan elvárt a társadalmi környezetekben. A „tisztelet” pedig korántsem olyan egyszerű. Mert ahhoz először a tisztelnivaló tárgyát, fogalmi körét kellene tisztázni. Döbrögiéknél ez egyszerű. A tisztelet ekkor nem más, mint a hatalom, és a hatalmasok feltétel nélküli imádata. De azért tudjuk, érezzük, hogy a tisztelet, a presztízs ennél kicsit „másabb”.

Andrew_s

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Comments on Facebook