Erkölcstan? Elégtelen!

Azt olvasom, kicsit visszatekintő üzemmódban, hogy a március 15. nem csak képletesen szedett áldozatot a diákság körében. Egy leányzó ugyanis ennek kapcsán kapott elégtelent. Erkölcstanból. Mert őszinte merészelt lenni. Egy iskolában. Tényleg nagyon elítélendő. A kérdés azonban tágabb értelmezési tartománnyal is bírhat.

Az alaptörténet az, hogy egy iskolában, az igen felvilágosult tanerő erkölcstan-dolgozatot íratott a március 15. általános iskolai jelentéstartalmáról. Amire az egyik diák azt az egy mondatot merte leírni, hogy „nekem ugyanolyan nap, mint a többi és nem nagyon érint meg”. S már repült is a karó. Szerencsére még csak egyes formájában. De ha így haladunk, akkor talán sikerül visszalépni a történelemben a Vlad Țepeș koráig. Az út ki van jelölve a jelek szerint. Addig is. A mérce a jelek szerint a szép emlékű 1960-as évek. Mikor is a gyermek nagyon korán megtanulta, hogy van az, amit gondol, és van az, amit az iskola elvár, hogy gondoljon. A kettő közti szakadékot pedig vagy meg tudja beszélni a családban, vagy magába temeti a komplexusok törmelékei közé. Mely utóbbi esetben akár miniszterelnök is lehet. Ha elég sok komplexusa kerekedik. De hagyjuk most kicsit a szabadságharcost, és maradjunk a kicsi sajátos szabadságharcánál.

Az egyik kérdés kétségtelenül az lehet ezzel kapcsolatban, hogy mi az öregördög szarva hegyéért kell az erkölcstan egyáltalán osztályozni. Már csak azért is, mert ez az osztályozás nagyjából a fából faragott vaskarika esete. Nem hiszem, hogy van olyan követelmény-rendszer, ami mentén egyértelműen eldönthető az erkölcsre adható osztályzat. Dolgozatilag pedig még annyira sem. Ettől még előfordulhat, hogy egy különösen alulmúlhatatlan oktatási reform jegyében kötelezővé tennék az osztályzást. Ebben az esetben nyugodtan és látatlanban négyest lehet adni mindenkinek, aki képes és hajlandó a társadalom általános játékszabályait a saját szintjén betartani. Aki ezt nem teszi, és például lop az iskolában, azt meg aligha egy erkölcstanból adott elégtelen fogja jobb sínekre helyezni. A tökéletes ember is mítoszokban él. Tehát az a négyes teljesen jó. De, ha beleszámít bárhova a további tanulmányok során, akkor jeles.

Ez persze nem azt jelenti, hogy az adott tárgy keretében nem lenne dolga az iskolának. Akár egyfajta dolgozatokat is írathat. De nem az ötven évvel ezelőtti elvárási keretek szellemében. Hanem inkább annak érdekében, hogy a tanár felmérhesse: mik azok a kérdések, amelyek a diákjait foglalkoztatják. Akár az erkölcs koordináta-rendszerén belül is. Valószínűleg ebben igencsak háttérbe szorulna az említett dolgozati téma. Okkal. Miközben sokkal inkább érdemes lenne foglalkozni azzal, amivel a gyermekek naponta találkozhatnak. Akár személyesen, akár közvetve, a hírek foszlányaiból, és a közlekedési eszközökön elkapott félmondatokból. Igaz, ebben az esetben a tanerőnek is állást kellene tudni, és állást kellene mernie foglalni. Még akár vallási témákban is. Ami adott esetben roppant kínos is lehet. Egyes iskolákban. Holott talán az általános iskola lehetne a legjobb terep olyan kérdések feszegetésére, például, hogy miért teljesen mindegy az osztálytársak származása.

Mert az, hogy mennyire tekintjük a másikat embernek, az tényleg erkölcsi kérdés. S erkölcsi tartást adhat az, ha valaki képes meglátni az embert a szegényben, gazdagban, cigányban, tótban, zsidóban, kínaiban, atlantisziban, és akár a pirézben is. Talán az, akinek általánosban sikerül megértenie, hogy egy hordában tartozunk mindahányan az emberi fajban, az később is kevésbé lesz fogékony az olyan elvárásokra, hogy bőrszíntől, vallástól függően köpje le a másikat. De ez sem dolgozatírási kérdés. Ez sokkal inkább olyan kérdés, hogy az erkölcstan oktatását megnyerő tanár mennyire ember maga is. Illetve mennyire képes felnőni a feladathoz. Ha nem, akkor jöhet a dolgozat arról, hogy mit jelent a diáknak március idusa. Általánosban. Nem mintha később többet jelentene. Gyanítom, hogy az, aki pátoszos nosztalgiával zokogja körbe a napot, és ennek jegyében megy el a hivatalból megtartott rendezvényekre tapsolni, többségében hazudik. Jó esetben a környezetnek. Rosszabb esetben saját magának is. Ami nyilvánvalóan nem teszi érdemtelenné a forradalomra való emlékezést. A maga sikertelenségével, halottaival, hőseivel együtt. De ostobaság túldimenzionálni, és gondolatidomításra használni egy iskolában.

Ebből a szempontból az említett dolgozat megfogalmazta röviden, hogy értelmetlen kérdésekre értelmetlen dolog hosszabban az időt fecsérelni. Másra sokkal inkább kellene. De elhiszem, hogy a tanár fél olyan kérdések megvitatásától, ami ütközne esetleg az igazgató neohorthysta szemléletével, a kormányzat, nem is mindig szalon, antiszemitizmusával, a szegények rendszerszintű megvetésével, illetve kirekesztésével.

Andrew_s