2016. március 27., vasárnap

Asimov: Sötétedés -- A sötétség tudománya és hite

Három nap vonzásában elég nehéz lenne élhető bolygót elképzelni. Mármint emberileg élhetőt. A sci-fi nagymestere Isaac Asimov mégis benépesített egy ilyen bolygót a „Sötétedés (Nightfall)” című, valóban korszakos novellájában. Amelyet nem ezért, a csillagászatilag talán nem is lehetséges helyzetért, tarthatunk jónak.

Talán az alaptörténet sem nagy ötlet, hiszen az egyiptomi történelemből tudjuk, hogy az információk hiányával miként lehet visszaélni. Például egy teljes napfogyatkozás alkalmából. Asimov a novellában ezt a helyzetet viszi még végzetesebbé, még szélsőségesebbé. A három nap megvilágította bolygón állandó a fény. Mígnem eljön az az idő, amikor mindhárom Nap lenyugszik. A „tudóst” képviselő elöljáró, Aton, és a vak próféta, a hitalapú megközelítést képviselő Sor különböző válaszokat talál arra, hogy mi várható a teljes napnyugta alkalmából. A próféciákra, a korábbi sötétségek emlékeire támaszkodó szektavezér világvégét hirdet. Azzal, hogy csak a vakok vezethetik a látókat, a sötétségben elvesző embereket. Miközben a tudomány mesterséges fényt, a hideg ellen védő „bunkert” kínál. Függetlenül attól, hogy a legfontosabb kérdésre egyikük sem tudja a választ: meddig lesz sötét. Amelyről kiderül, hogy nem is olyan sötét. Mert a napok nyugtával megpillanthatók a csillagok. Amelyeket korábban csak a generációkkal korábbi sötéteket megtapasztalt dédszülők láthattak.

Az említett konfliktusból, Asimovhoz méltón, a tudomány kerül ki győztesen. De azért persze tudjuk, hogy ez korántsem mindig ilyen egyszerű. Ahogy a novella nyomán készült, Paul Mayersberg által rendezett, filmben is láthatjuk. Személyes konfliktusok támadnak, és élesednek ki. Családtagok fordulnak egymás ellen. Szerelmek szövődnek és mennek tönkre. Miközben a film egyik legfontosabb üzenete talán nem maga a sötétedés, hanem a közösséget részben, Aton életét pedig teljesen feldúló idegen asszony meséjében hangzik el. Az, hogy mielőtt mindent feláldozol, tudd meg, hogy miért teszed. Nehogy a semmiért áldozz fel mindent. Mindettől függetlenül nehezen ajánlanám az 1988-as film megnézését a mai mozgalmas látványvilághoz szokott közönségnek. De akinek bejön Takovszkij, vagy Kubrik világa, és számol azzal, hogy egy novella a másfél órás film alapja, annak akár tetszhet is.

A filmtől függetlenül azért persze érdemes lehet elgondolkodni az Asimov által megírt szociológiai krízishelyzeten is. Azon, hogy amikor egy különben várható, kiszámítható krízishelyzettel néz szembe a közösség, akkor mennyire válik manipulálhatóvá. Akkor is, vagy talán éppen azért, mert lényeges információk hiányoznak. Olyan információk, amelyek hiányában nem lehet valósan, a körülmények ismeretében felkészülni az eseményre. Holott tudva azt, hogy a sötétség mégsem lesz teljes, s hogy nem kell a városokat felgyújtani azért, mert lemegy a nap, talán a vakhitnek is kisebb lehet a követő tábora. A novellában és a filmben szó szerint vak. De tudjuk, hétköznapjainkban a szelektíven vak és süket, beszűkült hitvilágok hasonlóan működnek. Önjelölt, részigazságokkal házaló vezérekkel. A páriák nyomorában gyökeret eresztő szellemi kuruzslókkal.

S talán ez, az ezen való elgondolkodás serkentése kelthetett érdeklődést Asimov novellája iránt. Amelyről érdemes tudni, hogy bár 1968-ban választották a kor legjobb írásának, a második világháború alatt, 1941-ben íródott. Amikor jól el volt látva sötétséggel a világ. Főleg szellemi sötétséggel, és annak vámszedőivel.

Andrew_s

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Comments on Facebook