Három nap vonzásában elég nehéz lenne élhető bolygót
elképzelni. Mármint emberileg élhetőt. A sci-fi nagymestere Isaac Asimov mégis
benépesített egy ilyen bolygót a „Sötétedés (Nightfall)” című, valóban
korszakos novellájában. Amelyet nem ezért, a csillagászatilag talán nem is
lehetséges helyzetért, tarthatunk jónak.
Talán az alaptörténet sem nagy ötlet, hiszen az egyiptomi
történelemből tudjuk, hogy az információk hiányával miként lehet visszaélni.
Például egy teljes napfogyatkozás alkalmából. Asimov a novellában ezt a
helyzetet viszi még végzetesebbé, még szélsőségesebbé. A három nap
megvilágította bolygón állandó a fény. Mígnem eljön az az idő, amikor mindhárom
Nap lenyugszik. A „tudóst” képviselő elöljáró, Aton, és a vak próféta, a
hitalapú megközelítést képviselő Sor különböző válaszokat talál arra, hogy mi
várható a teljes napnyugta alkalmából. A próféciákra, a korábbi sötétségek
emlékeire támaszkodó szektavezér világvégét hirdet. Azzal, hogy csak a vakok
vezethetik a látókat, a sötétségben elvesző embereket. Miközben a tudomány
mesterséges fényt, a hideg ellen védő „bunkert” kínál. Függetlenül attól, hogy
a legfontosabb kérdésre egyikük sem tudja a választ: meddig lesz sötét. Amelyről
kiderül, hogy nem is olyan sötét. Mert a napok nyugtával megpillanthatók a
csillagok. Amelyeket korábban csak a generációkkal korábbi sötéteket megtapasztalt
dédszülők láthattak.
Az említett konfliktusból, Asimovhoz méltón, a tudomány
kerül ki győztesen. De azért persze tudjuk, hogy ez korántsem mindig ilyen
egyszerű. Ahogy a novella nyomán készült, Paul Mayersberg által rendezett,
filmben is láthatjuk. Személyes konfliktusok támadnak, és élesednek ki.
Családtagok fordulnak egymás ellen. Szerelmek szövődnek és mennek tönkre.
Miközben a film egyik legfontosabb üzenete talán nem maga a sötétedés, hanem a
közösséget részben, Aton életét pedig teljesen feldúló idegen asszony meséjében
hangzik el. Az, hogy mielőtt mindent feláldozol, tudd meg, hogy miért teszed. Nehogy
a semmiért áldozz fel mindent. Mindettől függetlenül nehezen ajánlanám az
1988-as film megnézését a mai mozgalmas látványvilághoz szokott közönségnek. De
akinek bejön Takovszkij, vagy Kubrik világa, és számol azzal, hogy egy novella
a másfél órás film alapja, annak akár tetszhet is.
A filmtől függetlenül azért persze érdemes lehet
elgondolkodni az Asimov által megírt szociológiai krízishelyzeten is. Azon,
hogy amikor egy különben várható, kiszámítható krízishelyzettel néz szembe a
közösség, akkor mennyire válik manipulálhatóvá. Akkor is, vagy talán éppen
azért, mert lényeges információk hiányoznak. Olyan információk, amelyek
hiányában nem lehet valósan, a körülmények ismeretében felkészülni az
eseményre. Holott tudva azt, hogy a sötétség mégsem lesz teljes, s hogy nem
kell a városokat felgyújtani azért, mert lemegy a nap, talán a vakhitnek is
kisebb lehet a követő tábora. A novellában és a filmben szó szerint vak. De
tudjuk, hétköznapjainkban a szelektíven vak és süket, beszűkült hitvilágok
hasonlóan működnek. Önjelölt, részigazságokkal házaló vezérekkel. A páriák
nyomorában gyökeret eresztő szellemi kuruzslókkal.
S talán ez, az ezen való elgondolkodás serkentése
kelthetett érdeklődést Asimov novellája iránt. Amelyről érdemes tudni, hogy bár
1968-ban választották a kor legjobb írásának, a második világháború alatt,
1941-ben íródott. Amikor jól el volt látva sötétséggel a világ. Főleg szellemi
sötétséggel, és annak vámszedőivel.
Andrew_s
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése