Panelekkel a tüntetésre

A beharangozott gigatünti előtti napokban szinte biztosan nő a várakozás abban a tekintetben, hogy hova fut majd ki a pedagógus-mozgalom. Az internetes fórumokon is élénkült a szövegforgalom. Magam is inkább figyelem, mert a választ várnék néhány kérdésre.

Nem utolsó sorban azokkal az elvárásokkal kapcsolatban, amelyeket az esőáztatta tüntetés, majd a CKP megalakulás körül fogalmaztam meg. S amelyekkel kapcsolatban két markáns válaszcsoport alakult ki, amikor felvetettem az internetes vitákban. Az egyik az, hogy „hülyeség”. Olykor celofánba csomagolva és roppant udvariaskodón, de a lényegét tekintve ezt tükrözve. Ezzel nyilvánvalóan nincs mit tenni. A másik kategória nagyjából az, hogy milyen jogon vannak nekem elvárásaim a tüntetéssel, vagy akár a pedagógusokkal kapcsolatban, amikor nekik nagyon sanyarú a sorsuk. De leginkább mégse legyenek hitelességi, szakmai, vagy akár csak semleges elvárásaim. Ugyanakkor természetesen nem csak az ilyen, hanem számos más klisé-vélemény fordult elő a vitákban. Nem egyszer olyan érzést keltve, mintha valahol egy kaptafára igazgatnák a majdan felbukkanó szólamokat. Néhányat emelnék ki csupán.

Kívülről miért beszélnek bele a „nagyok” dolgába

Ez az a gyűjtőkategória ahova az előbb említett vélemény is tartozik. Nagyjából azokat a reakciókat sorolnám ide, amelyek alapján a pedagógusok, vagy inkább az egyes mozgalmárok, ki kérik maguknak a külső véleményt. Nem csak a megfogalmazott kritikát rosszalva, hanem sokszor a véleményalkotás jogát is kétségbe vonva. Ami több okból hatalmas tévedés. Az egyik nyilvánvaló ok az, hogy amennyiben a pedagógusokat más területek nem támogatják, és nem élvezik a szülők szolidaritását, akkor testületileg elmehetnek zabot hegyezni. Márpedig hatékony, és a mások véleményére is odafigyelő kommunikáció, a kialakított alternatív oktatáspolitika megismertetésének hiánya a társadalmi szolidaritást csak rombolni képes. Egyfajta szellemi gettóba zárva a tanárokat, és csendben, vagy kevésbé csendben, de halálra ítélve a mozgalmukat. Ennek fényében nem is annyira a kritika ignorálása a furcsa, hanem az említett kommunikáció szinte totális hiánya.

A másik pont, ahol az elefántcsont-toronyba zárkózás zavaró az a tanári szerepben bekövetkezett félresiklás. A pedagógus azóta társadalmi szolgáltató, amióta az első lesántult vadászra rábízták a horda gyermekeit, hogy megtanítsa őket dárdahegyet pattintani. Meg vigyázzon is rájuk egy füst alatt. Ez a szerep azóta is öröklődik. A hordából társadalom lett, a dárdahegy is átalakult. Az a szerep azonban nem változott, hogy a pedagógus a társadalom megbízásából egy társadalmi szolgáltatást végez. Amit a társadalom aszerint javadalmaz, amennyit az adott szolgáltatás megér, amennyit a társadalom szán az adott szolgáltatásra. Ez azonban azt is jelenti, hogy a társadalom minden egyes tagjának lehet véleménye a pedagógiai „alrendszerről”. (A társadalmi alrendszerek taxonómiája alapján itt belekötni szándékozók kíméljék meg magukat a meddő kötözködéstől.)

Ez utóbbi olvasat azt is jelenti, hogy amennyiben a pedagógusok szerint ez a társadalmi ráfordítás nem megfelelő, akkor nyilvánvalóan két dolgot tehetnek. Egyrészt tudomásul vehetik. Másrészt megpróbálhatják a társadalmat meggyőzni. Kiemelném: a társadalmat, és nem a kormányt. Ezért is visszás, hogy a pontok teljesítését a kormány kegyére bízzák, miközben a társadalomtól csak biankó megértést, és alanyi jogon járó szolidaritást várnak el.

A tüntetés nem a fizetésekről szól

Ez egy régóta fel-felbukkanó, egyébként a kormányt dicsérő, szólam. A kormányt dicsérhetné annyiban is, hogy ezek szerint a pedagógusok bérezésével minden a legnagyobb rendben van. Elvégre nincsenek bérezési problémáik. De, gyanítom, másról lehet itt inkább szó. Sokkal inkább arról a hatalomtechnikai húzásról, amellyel lebénították a pedagógusokat. Ahogy a „balhézni akarnak” vezérmondattal biztosították annak idején, hogy a tüntetésről, puszta cáfolat gyanánt, gyakorlatilag hang nélkül hazabandukoljon mindenki. Az ismerten pocsék magyar közbér-színvonal, a közrabszolgaság halasztott éhen pusztulása, az ismerten jelentős gyermekszegénység közepette a pedagógusok bérkövetelésére hangolt kormányzati kommunikációval elérték: a tanárok hangzatosan nem kérnek béremelést. Holott valószínűleg többen kérhetnének. S valószínűleg hitelesebb is lenne, ha kérnének. Amennyiben indokolt.

Minden csak a gyermekekért van. Akár közvetve is.

Ez az a szólamgyűjtemény, amit akkor szoktak előrángatni, ha szóba kerülnek a tüntetésekkor előolvasott pontok, és azok szakmai, illetve politikai tartalma. Hosszan ecsetelve azt, hogy a tanár adminisztrációs terheinek a csökkentése, az önértékelés ignorálása, az iskolában töltendő kötelező munkaidő csökkentése milyen nagyon szolgálja a gyermek érdekét. Kilyukadva rendszerint oda, hogy ezek a követelések ugyan egytől egyig a tanárokról szólnak, de egy nyugodt, kiegyensúlyozott tanár mennyivel szebb, okosabb, és gyermekbarátibb. Amikor tehát a tanári érdekek mentén fogalmaznak meg pontokat, akkor az a gyermek érdekében van csak. Ezzel az erővel bekerülhetett volna a pontok közé a munkaidő általános leszállítása minden ágazatban, és a feladatra való alkalmasságtól független bérezés is. Elvégre ez, a szülő közérzetének javításán keresztül, nem kevésbé szolgálhatná a gyermek érdekét. Hogy ez utóbbi mégsem került be a pontok közé? Ez van. Holott talán hitelesebb lenne, ha a tüntetés arról szólna, ami. Mellőzve a pátoszt, és a negédes mellébeszélést.

Tanárképzés és alkalmasság

Ez itt, mi tagadás, kakukktojás. Annyiban, hogy ezt én szoktam felvetni a fórumokon. Az előzőektől azonban nem teljesen függetlenül. A jelen viszonyai között ugyanis igen erős kontraszelekciós láncolat alakul(t) ki nem egy esetben. A maradványelvű pedagógusképzésből kikerült, a pályára alkalmatlan tanerő akár évtizedekre eldepózhatja magát a katedra mögé. Csak arra kell vigyáznia, hogy az inkompetencia látványosan ki ne derüljön. Egy felmerülő alkalmassági vizsgálaton, egy olyan helyzetben, amikor neki kellhet értékelni pedagógiai helyzeteket. Netán őt is értékelik. S lehetőleg olyan szűkre szorítsa a ténykedése körét, amilyen szűkre csak lehet. Na meg annyira, amit még képes ellátni a nagy lebukás veszélye nélkül.

Miközben a társadalmi szolidaritást alighanem növelte volna, ha a 12 pont valamelyike a kontraszelekciós körök megtörését, a tanárképzés reformját, a pályára alkalmatlanok kiszűrését kommunikálja. Már csak annak a jóhiszeműségnek az igazolásául is, hogy nem a névsort, a pontokat olvasókat kellene az első közt felkérni a pálya elhagyására. Mert ahhoz nem kell akadémiai tagság, hogy felmérje bárki is: az a tanár, aki alkalmatlan a pályára, nem lesz alkalmasabb akkor sem, ha munkaköri könnyítések sorát harcolják ki számára. Legfeljebb később derül ki az alkalmatlansága. Amellyel a szülők általában hamarabb szembesülnek, mintsem azt az elefántcsont-torony elméleti pedagógusai sejtenék.

Andrew_s