2016. március 14., hétfő

Már majdnem március idusa

Március idusa egy jelentős dátum. Az ismert dráma szerint egy diktátornak kifejezetten óvakodnia kellett volna tőle. A magyar történelemben is jelentős. Az emberek kimennek és ünnepelnek. Vagy szalonnát sütnek a tábortűzön. Ha nem tudnak választani a tüntetések között. Amelyekből évek óta komoly a felhozatal.

Annak idején, emlékszem, az általános iskolában külön megszervezték, hogy milyen útvonalon lehet eljutnia az osztálynak a hivatalos ünnepségre. Majdnem úgy, mint május 1.-én. S majdnem ugyanúgy voltak vörös zászlók a nemzeti színű lobogók között. Töredelmesen bevallom, nem érdekelt. Egy általános iskolást, szerintem, nem is kell, hogy érdekelje. Nem a politika a dolga, hanem az, hogy tanuljon, gyerek legyen, közösségbe szocializálódjon. Ha nem is ilyen fennkölten hívják a „focizunk a suliudvarban” című programpontot. Szerintem ma sem kell, hogy jobban érdekelje a politika az iskolások zömét. Talán azért is zavart mindig, amikor a gyermekek szintjén is betuszkolják a politikát az iskolába. Talán a régi emlékek visszahatása, amikor kötelező jelleggel kellett vonulgatni, és olykor tapsikálni. De zavarni oldal-függetlenül zavar. Akkor is zavar, ha a diákokon keresztül akar egy tanár valami politikai hatást elérni, és akkor is, amikor politikai biodíszletként kezeli a hatalom a gyermekeket. Elfogadva, hogy ezzel a véleményemmel a kisebbséget képviselem.

Ahogy valószínűleg azzal is, hogy szerintem parancsra nem lehet ünnepelni. Jelen lehet lenni egy ünnepségen, de ez kevés. Ez alig, vagy semmivel nem több, mint amikor egy forgatáson tapsolnak a napidíjért. Szánalmas az a hatalom, amelyik erre kényszerül. Ettől még lehet erősnek látszó. Még akár erős is lehet annyira, hogy fizetni se kelljen, csak fenyegetni a részvételért. De az, aki ilyenkor a mikrofon mögé áll tudja, illetve tudnia kell, hogy a taps nem neki, hanem a napidíjnak szól. Esetleg a félelemnek. Felértékelve szinte minden olyan lehetőséget, amely mentesít a hivatalos, hatalom-szülte rendezvényeken való részvételtől. Ami olyan láncreakciót válthat ki, amelynek mentén egyre inkább csak azok mennek a vezetőnek tapsolni, akit megfizetnek, odavisznek. A végén hiába folyik a vízcsapból is a hivatalos ünnepség: magában mindenki csak legyint az egészre. S elmegy inkább kirándulni, ha teheti.

Vagy elmegy egy másik rendezvényre. Ha kedve van. Ha értelmét látja. Ha kíváncsi. Az azonban világos, hogy ezek egyike sem alakul ki „csak úgy” magától. A kíváncsiságot fel kell tudni kelteni. Az értelmét meg kell tudni világítani. Kedvet kell tudni csinálni. Ez nyilvánvalóan a szervezők dolga. S persze felelőssége is. Beleértve azt is, hogy eközben semmilyen formális vagy informális nyomással nem élhetnek. De legalább is, nem hasznos, ha élnek bárminemű presszióval. Pedig hányszor, de hányszor hallani, olvasni, hogy „akkor vagy rendes ember, ha eljössz”. Hova? Hát éppen az aktuális gyűlésre. Valami ellen, vagy valami mellett. Ezzel, gyakorlatilag ugyanazt az eszközparkot próbálva használni, mint amikor a hatalom rendeli oda a tapsolókat. Azzal a különbséggel, hogy közvetlen nyomásgyakorlási eszközök híján, túlsúlyba kerülnek az informális megoldások. Azzal a csapdalehetőséggel, hogy könnyebb vissza is kérdezni: Jó, de minek menjek? Ha erre nincs válasz, akkor a csírázásnak indult motiváció már fonnyadni is kezd. Aminek korántsem használ, ha a „rendes ember” akkor igazán rendes, ha egyszerre három helyen is jelen van.

S hogy miről is akart szólni ez az egész? Semmiről. Talán csak egy röpke tépelődésről. Talán arról sem. Így, egy nappal március idusa előtt. Amikor majd mindenki azt csinál, amit akar. Meg azt, amit hagynak neki. Amíg hagyják neki.

Andrew_s

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Comments on Facebook