2015. november 11., szerda

Nem csak a vezérhúron pendül a zene

Valószínűleg valami fórumbeírás kapcsán jutott eszembe, hogy van pár olyan mozi a homoszexualitás témája körül, amelyeket valószínűleg érdemei alatt kezelnek. Talán nem is csak a nemiség miatt. S talán nem is kezelik annyira marginálisan, csak nekem kerüli el a figyelmemet a mozik műsorán. Minden esetre eszembe jutott az a majd’ húsz éves film, ami az AIDS felfedezéséről szól.

Elvileg. S jórészt a gyakorlatban is. Tényleg csak nagyon röviden arról a tudományos, politikai és társadalmi ellenszélben végzett erőfeszítésről szól, amivel először egyáltalán megtudni szerettek volna valamit az akkor még csak meg sem igazán nevezhető kórról. Arról a ma már nyugodtan mondhatóan heroikus küzdelemről, amely egy, látszólag csak a meleg közösségekből áldozatokat szedő szindróma járványtanával akart megküzdeni. Nem is annyira tudományos, hanem orvosi, emberi küzdelmet énekelve, filmesítve meg. Egy érintett, Randy Shilts által írt, és 1987-ben kiadott könyv alapján. Ja, és a cím. Ha valakinek ennyiből nem ugrott volna be, akkor a cím: „És a zenekar játszik tovább...”. S tényleg játszik tovább. Már aki túléli. Mert a főszereplők közül sem mindenki van a túlélők listáján. Ám mégis, talán ezért, talán éppen ezért is lehetne kötelező darab. Cinikusan azt mondhatnánk, hogy a kötelező ének-, és javasolt fociórák szünetében, az utóbbiak öltözőjében. De ez a megjegyzés a filmhez nagyon érdemtelenül jönne.

Akik már nem játszanak...
Mert a film, minden felbukkanó naturalizmusa ellenére, korántsem a vulgaritásról a cinizmusról szól. Még akkor sem, ha a mellékszálakon megjelenik a fürdőházak cinikus haszonlesése, a politikusok szemforgató félrenézése és az akadémiai világ bárkin keresztül gázolni képes, önfényező hiúsága. Amelyek mögött a második vonalba, vagy még hátrébb sorolódik az ember, a beteg ember. Különösen, ha homoszexuális. S talán éppen ezek a mellékszálak azok, amelyek miatt nincs a rendszeresen vetített alkotások között. Feltéve persze, hogy nem a figyelmetlenségem sugallja csak ezt. Holott megérné. Pont az említettek miatt is. Azért, hogy az emberek megálljanak és elgondolkozzanak kissé. Akár azon is, hogy az előítéletek miatt egy fedett közösségbe kényszerített embercsoport mennyire kiszolgáltatott. Nem csak az előítéleteknek, hanem azoknak a vámszedőknek is, akik látszólag „csak az ő érdekükben” tevékenykednek. Miközben felsorakoznak mindazok a nemiségen alapuló közösségi szerepek, amelyek pontosan ugyanúgy megtalálható a hetero közösségben is. A stabil, egymásért létező párkapcsolatban élő, majd megcsalatott, munkamániás szakembertől a gyakorlatilag prostituáltként „futó” utaskísérőig. A párhuzam persze nem véletlen. Hiszen mind elsősorban emberek. A megélt nemiségtől függetlenül.

Egy társadalomban, amely inkább hallgat a problémáról, mintsem egy, az 1970-es, 1980-as években korántsem elfogadott csoport betegségével foglalkozzon. Annak ellenére, hogy persze gyűlnek az adatok: korántsem tekinthető védettnek az sem, aki heteroszexuális kapcsolatban él. Mégis, jól jelzi a rendszer belső ellenállását az, hogy mindaddig gyakorlatilag csak hárítás és mellébeszélés zajlik, amíg valaki „fentről” nem válik érintetté. Olyan valaki, akinek a környezetében ismerik „Isten telefonszámát”. Azokat a csatornákat, amelyeken keresztül feltörhető a vérbankokért felelős tisztségviselők, egészségügyi farizeusok által képviselt egészségpolitikailag, illetve általában a politikailag is keménynek látszó dió. Amelyben tévedés azt hinni, hogy feltétlenül a tudomány felkent szentjei azok, akik kezében a nagy kutatási pénzek és ezen keresztül a laboratóriumi erőforrások vannak.

Sajnos jogosan tart a film görbe tükröt a tudománypolitika, a többszörösen kontraszelektált akadémiai rendszer elé. Amikor bemutatja: sokkal kevésbé lényeges a minél gyorsabb eredmény, mint az öntömjénezés lehetősége. Amikor a tudomány páriájává lehet tenni azt a járványtanászt, aki az előzmények ismeretében gyorsabb eredményt ígérő külföldi laborba juttat el mintát, mintsem a helyi Nagyságot ültetné a kétséges trónusba. Aki mégis el tudja lehetetleníteni az említett fiatal szakembert, és akár kétségesen ott szerepeljen a Nobel-díj jelöltjei között. Holott a film sem hagy kétséget afelől, hogy melyikük szolgálja inkább az egészségügyet, az embereket. Aki pedig csak futólag ismeretséget kötött az akadémiai világgal, az tudhatja: a jelenség nem HIV-specifikus és korántsem csak amerikai.

De elő is a filmmel. Akár kötelező jelleggel. Minden olyan helyen, ahol a szexualitással, az emberi jogokkal, a politikával, a tudománnyal, vagy csak egyszerűen az emberrel kapcsolatban szükséges lehet a szemléleti látószög szélesítése. Mondjuk, az iskolákban.

Andrew_s

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Comments on Facebook