 |
Valószínűleg valami fórumbeírás kapcsán jutott eszembe,
hogy van pár olyan mozi a homoszexualitás témája körül, amelyeket valószínűleg
érdemei alatt kezelnek. Talán nem is csak a nemiség miatt. S talán nem is
kezelik annyira marginálisan, csak nekem kerüli el a figyelmemet a mozik
műsorán. Minden esetre eszembe jutott az a majd’ húsz éves film, ami az AIDS
felfedezéséről szól.
Elvileg. S jórészt a gyakorlatban is. Tényleg csak nagyon
röviden arról a tudományos, politikai és társadalmi ellenszélben végzett
erőfeszítésről szól, amivel először egyáltalán megtudni szerettek volna valamit
az akkor még csak meg sem igazán nevezhető kórról. Arról a ma már nyugodtan
mondhatóan heroikus küzdelemről, amely egy, látszólag csak a meleg
közösségekből áldozatokat szedő szindróma járványtanával akart megküzdeni. Nem is
annyira tudományos, hanem orvosi, emberi küzdelmet énekelve, filmesítve meg.
Egy érintett, Randy Shilts által írt, és 1987-ben kiadott könyv alapján. Ja, és
a cím. Ha valakinek ennyiből nem ugrott volna be, akkor a cím: „És a zenekar
játszik tovább...”. S tényleg játszik tovább. Már aki túléli. Mert a
főszereplők közül sem mindenki van a túlélők listáján. Ám mégis, talán ezért,
talán éppen ezért is lehetne kötelező darab. Cinikusan azt mondhatnánk, hogy a
kötelező ének-, és javasolt fociórák szünetében, az utóbbiak öltözőjében. De ez
a megjegyzés a filmhez nagyon érdemtelenül jönne.
 |
| Akik már nem játszanak... |
Mert a film, minden felbukkanó naturalizmusa ellenére,
korántsem a vulgaritásról a cinizmusról szól. Még akkor sem, ha a
mellékszálakon megjelenik a fürdőházak cinikus haszonlesése, a politikusok
szemforgató félrenézése és az akadémiai világ bárkin keresztül gázolni képes, önfényező
hiúsága. Amelyek mögött a második vonalba, vagy még hátrébb sorolódik az ember,
a beteg ember. Különösen, ha homoszexuális. S talán éppen ezek a mellékszálak
azok, amelyek miatt nincs a rendszeresen vetített alkotások között. Feltéve
persze, hogy nem a figyelmetlenségem sugallja csak ezt. Holott megérné. Pont az
említettek miatt is. Azért, hogy az emberek megálljanak és elgondolkozzanak
kissé. Akár azon is, hogy az előítéletek miatt egy fedett közösségbe
kényszerített embercsoport mennyire kiszolgáltatott. Nem csak az
előítéleteknek, hanem azoknak a vámszedőknek is, akik látszólag „csak az ő
érdekükben” tevékenykednek. Miközben felsorakoznak mindazok a nemiségen alapuló
közösségi szerepek, amelyek pontosan ugyanúgy megtalálható a hetero közösségben
is. A stabil, egymásért létező párkapcsolatban élő, majd megcsalatott,
munkamániás szakembertől a gyakorlatilag prostituáltként „futó” utaskísérőig. A
párhuzam persze nem véletlen. Hiszen mind elsősorban emberek. A megélt nemiségtől
függetlenül.
Egy társadalomban, amely inkább hallgat a problémáról,
mintsem egy, az 1970-es, 1980-as években korántsem elfogadott csoport
betegségével foglalkozzon. Annak ellenére, hogy persze gyűlnek az adatok:
korántsem tekinthető védettnek az sem, aki heteroszexuális kapcsolatban él.
Mégis, jól jelzi a rendszer belső ellenállását az, hogy mindaddig gyakorlatilag
csak hárítás és mellébeszélés zajlik, amíg valaki „fentről” nem válik érintetté.
Olyan valaki, akinek a környezetében ismerik „Isten telefonszámát”. Azokat a
csatornákat, amelyeken keresztül feltörhető a vérbankokért felelős
tisztségviselők, egészségügyi farizeusok által képviselt egészségpolitikailag,
illetve általában a politikailag is keménynek látszó dió. Amelyben tévedés azt
hinni, hogy feltétlenül a tudomány felkent szentjei azok, akik kezében a nagy kutatási
pénzek és ezen keresztül a laboratóriumi erőforrások vannak.
 |
Sajnos jogosan tart a film görbe tükröt a tudománypolitika,
a többszörösen kontraszelektált akadémiai rendszer elé. Amikor bemutatja:
sokkal kevésbé lényeges a minél gyorsabb eredmény, mint az öntömjénezés
lehetősége. Amikor a tudomány páriájává lehet tenni azt a járványtanászt, aki
az előzmények ismeretében gyorsabb eredményt ígérő külföldi laborba juttat el
mintát, mintsem a helyi Nagyságot ültetné a kétséges trónusba. Aki mégis el
tudja lehetetleníteni az említett fiatal szakembert, és akár kétségesen ott szerepeljen
a Nobel-díj jelöltjei között. Holott a film sem hagy kétséget afelől, hogy
melyikük szolgálja inkább az egészségügyet, az embereket. Aki pedig csak
futólag ismeretséget kötött az akadémiai világgal, az tudhatja: a jelenség nem
HIV-specifikus és korántsem csak amerikai.
De elő is a filmmel. Akár kötelező jelleggel. Minden
olyan helyen, ahol a szexualitással, az emberi jogokkal, a politikával, a
tudománnyal, vagy csak egyszerűen az emberrel kapcsolatban szükséges lehet a
szemléleti látószög szélesítése. Mondjuk, az iskolákban.
Andrew_s
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése