2015. november 7., szombat

Egy Ember Mind felett

A Magyar Köztársaság első, és ezidág legnépszerűbb elnökét eltemették. A temetés előtt nagy volt a felindulás, fölbuzdulás, hogy ki menjen, ki ne menjen, ki mehet, ki nem mehet, ki beszélhet, és ki hallgasson. Nem értettem. Illetve igen. De jobb lenne nem érteni. Vártam tehát egy napot. Elvégre a temetés előtt, alatt, és közvetlen utána tülekedtek elegen.

Megmondták, hogy ki ne menjen, ki beszéljen, mit mondjon, és különben is. S aztán feltűnt egy cím ott, ahol sokszor az általam vetett betűk is közkézre kerülnek: „Nem lehetne, hogy Göncz Árpád temetése kizárólag Göncz Árpádról szóljon?” S bár az írás szerzőjének (H. A.) stílusától már többször kaptam sikító-frászt, most, talán kivételesen maximálisan egyet tudok érteni ezzel a címválasztással. Alapvetően van ugyanis abban valami szomorúan röhejes, amikor úgy kezdenek marakodni egy még szinte ki sem hűlt test felett, ahogy talán hordában élő őseink marakodtak a leterített társ felett. Lándzsán, nőn, bármint, ami érték lehet. Aminek felmutatásával bebizonyítható, hogy ott voltak, látták, visítottak az ő emlékezetére. Annyira, hogy fél fülük bánta a marakodást. Aztán rájöttem, hogy valójában olyan helyzet alakult ki, amiből talán nem lehet jól kijönni. Amiből legfeljebb akkor lehetett volna jól kijönni, ha Göncz Árpád, megsejtve a lehulló lepel suhanását, elbujdokol. Egy senki által nem látott, nem ismert helyre. Követve azt a szokást, amikor a törzs Vénei elmentek az erdőbe, felmentek a hegyre „beszélgetni a szellemekkel”. Elvéve a lehetőséget mindenkitől arra, hogy politikai bunkósbotként használják a halálát, a temetést. Göncz Árpád esetében is.

Szinte folyamatosan azt hangoztatva, hogy kinek mit üzent, ki szerint mit szeretett volna, és ki szerint kit nem szeretett, vagy szeretett. Elfeledkezve arról, hogy egy halott elsősorban halott. Megfosztva a reakcióktól. Attól a lehetőségtől is, hogy egy pályatárs szavaival éljen: „Gondolta a fene!”. Nem. Valójában nem tudjuk, mit szólt volna, mit gondolt volna a halott arról a cirkuszról, ami a temetése kapcsán kezdett kirajzolódni. S aminek nem kis része van abban, hogy magam nem vettem részt a temetésen. Nem hiszek abban, hogy a jelenlét legitimál bármit, és a jelenlét hiánya kirekeszt bárkit. Nem hiszem, hogy az ott, nagy plénum előtt letett virágok mindegyike a tisztelet jele, és egyik mögött sem volt ott a szándék: megmutatkozni a „többieknek”. Hadd lássa az a sok ember, a fényképezőgépek, a kamerák: ott volt X. és Y. Ám miközben nyilván sokan voltak ott, és sokan jelen is voltak, szinte biztos vagyok abban is: sokan a valóban tisztelők közül nem voltak ott.

Tisztelet! Azt hiszem Göncz Árpád nem várt el tiszteletet. Mert akkor aligha tisztelték volna. A tiszteletet, a szeretetet nem lehet elvárni, kizsarolni. Az álságos jeleit igen. Lehet szociológiai nyomásgyakorlással, fegyverrel, nagyon is világi zsarolással elérni a tapsot, a mosolyszerű arcizomgörcsöt, énekkart, és bérflótásokat. De a tisztelet az valami más. Aligha a külsőségek. Sokkal inkább az, amit olyasmi jelez: Göncz Árpád pártállástól, alapszemélyiségtől, értékválasztástól függetlenül volt sokak szemében a magyarok köztársasági elnöke. A máig legnépszerűbb köztársasági elnöke a ma már nevében sem köztársaság országnak. S nem azért, mert pénzt osztogatott, nem azért, mert egy párt katonájaként került a székbe, nem azért, mert egy párt bármikor lobogtathatta volna az általa évtizedekkel korábban talán aláírt jelentéseket, és azért sem, mert megválasztásakor sikerült addig szavaztatni és savaztatni a vakondokokat, amíg belevakultak. A tisztelet valami olyan, amitől kicsorbulnak azok a kísérletek, amely például egy holtában elkövetett karaktergyilkossági kísérlet is volt. Amelytől különben az is indifferenssé válik, hogy az SZDSZ tagja volt. Abban a korszakában az említett pártnak, ami kicsit másról szólt, mint ahova jutott. A párt.

Göncz Árpádot eltemették. Több ezren ott voltak. Több millióan pedig nem voltak ott. Személy szerint jobban érdekelnek az utóbbi milliók. Őket nem mutatja a kamera, nem szerepelnek a „nagyokkal” egy fényképen. „Csak” élnek. Talán emlékeznek is. Talán arra is emlékeznek, hogy a tisztelet nem hangzavar és vakuvillanások kérdése. Talán arra is emlékezve, egy tanár, egy ember emlékének legnagyobb tisztelete, ha békén hagyják. Nem elfelejtik, hanem békén hagyják. Nyugodni. Talán Göncz Árpád esetében sikerül. Talán sikerül nem zarándokhelyül válnia holtában. Az éltében őt elfeledőknek.

Mert a tisztelet valami olyasmi, amitől az emlékezés folyamatos. Ahogy egy jó tanár az életen, a személyiségen hagy nyomot és nem az ellenőrzőben vagy a korbáccsal megvert háton. Talán nagyobb, és valósabb tisztelet örömmel levenni a polcról, évek, évtizedek múltán a „Gyűrűk urát”, egy kényelmes fotelbe telepedve, mint az év egy adott napján eljátszani egy politikai monodrámát a köz-szemek előtt.

Andrew_s

1 megjegyzés:

Comments on Facebook