2013. október 19., szombat

Műkincsek görög ajándékba

Balog Zoltán érdeklődése úgy tűnik fellángolt a műkincsek iránt. Talán megunta az oktatáspolitikai kudarcsorozatot, és a foglalkoztatási statisztikák körüli iszapbirkózást. Tegnap még arról szólt a hír, hogy Indiában nyitott meg kiállítást magyar művészek alkotásaiból. Most pedig azt adta hírül az Origo, hogy kezdődhet az elzabrált műkincsek tömeges reprivatizációja, azaz visszaadása. Akár jó hír is lehetne, és mégis a görögök klasszikus ajándéka jut az ember eszébe.

Nem igazán túlkoros ugyanis az a polémia, ami annak nyomán robbant ki, hogy a hatalom képviselőjének döntése alapján műkincsek kerülhetnek akárhova. Márpedig a közkincsek magánkézbe adásának igen jó fedőintézkedése is lehet egy olyan megoldás, amivel tulajdonképpen csak „visszaadják” a kiszemelt műkincseket. De az ilyen fondorlatoktól eltekintve is igencsak jól el van látva résekkel az a törvényjavaslat, amit a hírek szerint beterjeszteni szándékoznak. Mindjárt azon a ponton, hogy a tulajdonjogot elég az adott személynek megfelelően valószínűsíteni. Ami nyilvánvalóan a valószínűségek tárházát nyitja meg. A II. világháború alatt is cseréltek ugyanis furcsa módon tárgyak gazdát. Ha, tehát, egy akkor elzabrált tárgyat az állam mintegy továbblopott, pontosabban az akkori törvényeknek megfelelően közgyűjteménybe vett, akkor ki mit tud Balog Zoltánnak is megfelelően valószínűsíteni? De a háborút követő, cseppet sem zavarmentes, évek sem kedveztek annak, hogy a tulajdonjog olyan egyszerűen visszakövethető legyen. Az utolsó ismert tulajdonos ugyanis nem feltétlenül jogos tulajdonos. Így korántsem biztosan mentes a jelen javaslat attól a gyanútól, miszerint rámutatásos alapon is lehetőséget akarnak adni a valószínű tulajdonos kijelölésének. Ezzel visszajutva a korábban már említett állapothoz. A javaslat akár fedőtörvény is akarhat lenni a szabad közgyűjtemény-széthordáshoz. A kulcs ehhez itt lehet:
A 4. §-hoz
A Javaslat a nemzeti vagyonról szóló törvény módosításával – a Javaslat céljaival összhangban – egyértelművé teszi, hogy önmagában az a tény, hogy valamely vagyontárgy egy állami vagy helyi önkormányzati közgyűjtemény nyilvántartásában szerepel, önmagában nem elégséges feltétele a nemzeti vagyoni körbe tartozásnak.

Ám most tekintsünk el ettől kissé. A kitelepítések során például nyilvánvalóan azok rendelkezhettek jelentősebb műkincsekkel, akiknek akkor felépített egzisztenciájuk volt. Ez már akkor is deres halántékot tételezett fel egy bankigazgató, fiókvezető, majortulajdonos és hasonló népek esetében is. Ez azt jelenti, hogy jelenleg a legtöbbjük, ha nem mindahányan már a temetőkben vannak. Miközben javaikat raktárakban helyezték el, ahonnan vagy spontán elprivatizálták azokat, vagy közgyűjteménybe kerültek. Esetleg olyan módon „lepapírozva”, hogy a raktár kiégett, beázott, és összedőlt. Jegyzőkönyvileg. Így erősen kétséges, hogy ezekben az esetekben az igénylő hagyatékátadó végzéssel vagy öröklési bizonyítvánnyal rendelkezzen. A hírek szerint, ezek hiányában a valószínű örökösi minőség igazolására nem peres eljárást indítanának. Közjegyzőileg és természetesen korántsem illetékmentesen. Tehát, miközben erősen kétséges, hogy az eljárás végén valaki visszakapja-e a dédnagypapa gyűjteményét, megvágni azért megvágják némileg. Mert nincs olyan Isten, hogy le ne húzzanak valakit államilag, ha le is húzhatnak. Árnyalva kissé azt a képet, hogy a törvényjavaslat szerint mentesül az ügylet az örökösödési illeték alól.

Kétség különben nem csak az örökösödés megállapításánál lehet, hiszen ezt talán viszonylag egyszerűbb lehet igazolni a felmenő ágon. Amikor azonban, mondjuk, egy ÁVH-s tiszt elszerette valakinek a lakását, akkor erősen kétséges, hogy ott minden egyes képszögön figyegő grafikáról fényképes leltár készült volna. Útban a Kukutyinba induló vonat, illetve teherautó felé. Alighanem sokan voltak, akik örültek, ha viszonylag ép bőrrel kikerültek a kutyaszorítóból. S amennyiben a kitelepítés során hunytak el, akkor sem biztos, hogy az el sem készült aprólékos leltárt generációkra hagyatékozták volna. Sokszor inkább a családi legendáriumok őriztek meg adatokat képekről, könyvekről, kisebb szobrokról, és hasonlókról. Ugyanis erős tévhit lenne azt hinni, hogy gyűjtemények csak kastélyokból kerültek varga-betűket mintázó utakon állami kezelésbe. Balog Zoltán látszólag nagyvonalú javaslata tehát könnyen lehet, hogy csak látszólag nagyvonalú. A lehetséges kiskapukhoz képest túl nagy kockázatát nem jelenti, hogy a valós tulajdonosok több generáció elkeseredett, a vagyontárgyról való lemondással telt évek után kettős rendben fogják az ajtaját megzörgetni. Noha, kétségtelen, hogy lesznek páran, akik majd jelentkezni fognak.

Róluk legalább tudni fogja az állam, hogy rendelkezni fognak nagyobb értékű műkinccsel. Így később is lehúzhatók egy kis extra-adó erejéig. Addig pedig fizessék a nagy értékű biztosítást, vagy az immár nevesített tulajdonjog után esetleg megőrzési díjat. Ha esetleg mégsem kívánnák, vagy tudnák a lakásukban megfelelően tárolni az immár papíron rájuk írt műkincset. S tudom, erről a megőrzési díjról jelenleg nincsenek források. De alighanem eszébe fog jutni valamelyik megőrzésügyi szakinak a kormányzatban. Szokott.

Na szóval! Akkor most miként is állunk azokkal a görögökkel, meg az ajándékaikkal?

Andrew_s

2 megjegyzés:

  1. NINCS AZ A JOGOS TULAJDON, AMIÉRT AZ ORBÁNBAGÁZS SZEMÉTBOMBJÁN TURKÁLNI HAJLANDÓ LENNÉK!
    Földprivatizátorok-zsebszerződései bőven sok,kulákság lerablása után szabadon államosítás kilátásba tétele,most meg már a közgyűjtemények maradéka is kell!!!
    CIGÁNYKODÁS AMI ITT DIKTÁTUM!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Majd megvédik a közgyűjtemények maradékát. Ha akkor láttuk utoljára, akkor is.

      Törlés

Comments on Facebook