Az írás eredetileg 2012-ben jelent meg az euroAstra oldalán. Ha még emlékszünk,
akkortájt kezdődött a huzavona az azóta plágiumba-bukott köztársasági elnök,
Schmitt Pál doktorijával. Egyfajta nyitányt adva az azt követő, és számos
politikai szereplőnek kellemetlen perceket szerző, papíralapú adok-kapok elé. Ugyanakkor
már javában zajlottak az ötletelések a végzettségek esetében legalább a
látszatpresztízs megteremtése körül. Mely utóbbi viták már akkor is, és azóta
is legtöbbször a politika gumicsontigényének kielégítését, illetve az
oktatáspolitika alkalmatlanságának elfüggönyözését volt hivatva szolgálni. Ez
túl sokat azóta sem változott.
Ahogy az a társadalmi tendencia sem, amely
évszázadok során, szinte természetes folyamatként alakítja az egyes
végzettségek, referenciák, papírok valós értékét. A 2012-es írás, noha utalt az
akkori körülményekre, elsősorban az utóbbiról szólt. S szól a következőkben
jelenleg is.
Papírok lejtmenete
A felsőoktatásban, de általában
az iskolai oktatás során, szerzett végzettségek jelentősége változó. Például,
változó lehet akár az egyes élethelyzetek során is. Mely utóbbiba a
munkavállalási lehetőségektől kezdve sok minden belejátszhat. De változó a
történelem során, a társadalmi körülmények változásainak függvényében is. S
ebben nem kis részt vállal az oktatáspolitika éppen úgy, mint az egyes,
végzettséget adó iskolák elfogadottsága, Mert ki ne tudna valamilyen rangsort
állítani abban, hogy melyik iskola „papírja” ér többet, és melyik kevesebbet.
A nagyobb történelmi változások
egyik jellemzője, hogy amikor a munkaerőpiacon túlkínálat jelenik meg az egyes végzettségi
szinttel rendelkezőkből, akkor a tömegképzéssé váló adott képzés társadalmi
értéke óhatatlanul inflálódik. Ez igaz a felsőoktatásra is, de megfigyelhető
volt korábban a puszta írástudástól az érettségi bizonyítványig. De ez csak az
egyik, gyakorlatilag szabványos folyamata a történelemnek. Mert szinte
természetes igény, hogy amikor egy végzettségi szint nagyobb egzisztenciális
biztonságot látszik nyújtani, akkor annak elérésére egy fokozottabb személyes
törekvés irányul. Ez nagyobb távlatokban azt jelenti, hogy egyre többen fognak
rendelkezni az adott szintű ismeretekkel, kompetenciákkal. Ezek társadalmi
felára tehát csökken.
Ebbe a folyamatba lép be a
politika, amikor például a munkaerő-, és oktatáspolitikai intézkedésekkel akár
mesterséges kínálatot képes teremteni az egyes kompetenciák iránt. De
ugyanezeken a politikai csatornákon keresztül akár a végzettségek inflálódását
is gyorsítani képes. Ha ugyanis az egyes iskolai „papírok” társadalmi értékének
csökkenését segíti elő, akkor az azok iránti igény szintén csökkenni fog. Ez
lehet akár hasznos hatású is, ha egy nagyon specializált végzettség
megszerzésének irányában jelentős társadalmi előítélet, pozitív várakozás hat,
és ezért túlértékelt a kereslet. Vagy akkor is, ha valamely kompetencia után
egy más irányú tervezettség előre láthatóan keresletteremtésre kerülne sor. Ha
például egy iparág mesterséges felfuttatása tervezhető, és társadalmilag
megfinanszírozható, akkor érdemes ezt megelőzően az ehhez szükséges szakemberek
képzése. Ez azonban érthetően, csak évtizedes tervezések mentén értelmezhető,
mert a legtöbb ilyen képzés ad hoc alapon nem megalapozható.
Ugyanakkor az is látszik a
történelmi példák alapján, hogy ehhez elsősorban, évtizedeken átívelő
oktatáspolitika, és természetesen foglalkoztatáspolitika lenne szükséges. Ami,
tekintve a társadalmi és technológiai fejlődést korántsem jelenti azt, hogy az
előbb említett képzési infláció ne folyna folyamatosan. Még akkor is, ha
esetleg egyes fokozatok nevei évezredeket is ívelnének át. Mert aligha lenne
vitatható, hogy Platón Akadémiája, és a jelenkorok akadémiái jelentős
eltéréseket mutatnak. De ez igaz lenne akkor is, ha a nagy múltú egyetemek
múltját, és jelenét vetnénk össze. Ez alighanem olyan természetes állapota az
iskolák fejlődésének, amit lehet elítélni, vagy elfogadni. Kinek-kinek
vérmérséklete szerint. Ami hiba lehet az az, hogy olyan politikai beavatkozások
következnek be, melyek egyoldalúan, csak az iskolarendszeren belül okoznak
változást. Például, amikor politikai gesztus gyanánt elmozdul egy képzési forma
a tömegképzés felé, de erre a munkaerő-piaci folyamatok oldalán nincs
felkészítve a társadalom. Ilyenkor olyan láncreakció indulhat be, ami tovább
erősíti a folyamatot. Mert a munkát nem találók valamilyen formában az oktatás
felé „menekülhetnek”, vagy akár a politika ebbe az irányba menekítheti a
pályakezdő munkanélkülieket. Ezzel egyes képzési állapotokban mesterségesen is
olyan mértékben duzzadhat fel a képzettek száma, mely szinten és számban nem
foglalkoztathatók. Miközben társadalmilag is finanszírozhatatlanná válhat a
mesterségesen kialakított szinten.
Így a kezdetben népszerűnek
tekinthető intézkedés a visszájára fordulhat, és a meggondolatlan
oktatáspolitikai beavatkozások csak sokkal nagyobb erőfeszítéssel korrigálható.
Miközben a megfinanszírozhatósági korlát könnyen vezethet oda, hogy a képzés
valamilyen formában kasztosodik. Mert óhatatlanul azok számára jelent az
„önerős” finanszírozás kisebb problémát, akinek családja ki tudja fizetni a
társadalmi erőforrásoktól függetlenül az iskoláztatási költségeket. Ez az a
folyamat, amit jelenleg
[2012!] is tapasztalhatunk. Egyfajta lejtspirált okozva.
Óhatatlanul fajsúlytalanná téve számos végzettséget, melybe csak
beleerősíthetnek azok az események, melyek a napi politika eszközeivé teszik a
végzettségek megszerzése
körüli csatározásokat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése