2016. október 15., szombat

Demagógisztáni napló: az árulás foka

A legutóbbi népszavazás nemzetközileg ugyan egyre kevesebb embert érdekel, de Magyarországon a Fidesz még mindig üti a vasat. Megértem. Ritka nagy politikai bukást jelenthetett a csalhatatlan vezér önképében. Van azonban a menekültkérdésnek egy olyan árnyéka, amit mintha csak az ellenzék megbélyegzése céljából emlegetne a hatalom. Ez pedig a (haza)árulás, mint olyan.

A hatalom képviselői a történelemből megtanulták: ha sokat ismételgetnek egy hazugságot, akkor valóságnak kezd látszani. Ilyen az, amikor a népszavazás részeredményét, mint abszolút győzelmet kommunikálják. Holott a valós kisebbségre hivatkozó parciális többség hatalmával való, a valós többséggel szemben alkalmazott visszaélést hívhatnánk a vegytiszta bolsevizmusnak. Szintén a fogalom eredetének környékén turkálva a történelemben. De ez persze még messze van a hazaárulástól. Ha tetszik, csak a társadalom elárulása. Ami azért már egy igen alapos mozaik-kő a korábban már említett állapothoz vezető úton. Ahogy az is, hogy van az a pénz, amiért bármilyen migránst beengednek. Mostanában akár jutányosan is. Talán azért, mert a hatalom képviselői tudják: ha egyszer elszakad a cérna, akkor a kötelek kora jöhet. Addigra pedig be kell biztosítani a menekülés anyagi fedezetét.

A migráció fősodorvonala azonban nem ez, hanem továbbra is a háborús övezetekből érkezők sokasága. Velük kapcsolatban most éppen a bukott népszavazást szokta a kormány sikerként emlegetni. Ugyanakkor volt már ebben a kérdésben egy nemzeti konzultációnak hazudott statisztikagyártási akció. Amely egy olyan eseménysorozatba illeszkedett, amelynek nyomán már egy éve is látszott Orbán morálisan mindenképpen árulóvá vált. Akkor még nem is annyira a haza tekintetében, mint annak a szövetségi rendszernek a tekintetében, amelyhez az ország szintén egy népszavazás eredményeként csatlakozott. S amelynek abban az értelemben is haszonélvezője, hogy a magyar gazdasági menekülteknek kenyeret, fedelet, és egzisztenciát kínált. Nyilván nem csak karitatív szempontok miatt. De még mindig nagyobb kenyeret, és biztosabb fedelet, mint az, amit egy zárt oligarchia által irányított neofeudális korrupto-kleptokrácia tud nyújtani.

Nos, a jövő generációinak „exportja” a folyamatos gazdasági exodus gyakorlatilag már nagyon közel van a hazaáruláshoz. Nem annyira teoretikusan, mint a valóság talaján állva. Jelenleg ugyanis Európában nem tombol a pestis, a spanyolnátha, vagy a kolera. Így igen nehéz lenne egy természeti csapást felelőssé tenni azért, hogy az ország igen jelentősen veszíti a népességét. Annyira, hogy ez a népességvesztés már nem csak a kéklő távolban levő jövőt, hanem a hazai mindennapokat is veszélyeztetheti. Az orvosok ki-, és elvándorlása következtében egy spirál mentén romló egészségügyi ellátás már azokat is veszélyezteti, aki itt marad. S hasonló lehet a helyzet több más területen is. Ha Orbán kedvenc, bár elég ostoba hasonlatával, az ostromlott erőd hasonlatával élnénk, akkor ennek árulás volta még jobban nyilvánvalóvá válik. Képzelje el bárki azt az egykori végvárat a török hadjárat idején, amelynek kapitánya elkergeti az ácsokat, borbélyokat, kőműveseket, azaz a szakembereket, akik a sebgyógyításban, a várfalak megerősítésében jeleskedhetnének. Majd elkergeti a fiatalokat, akik megalapozhatnák a vár jövőjét, mint fegyverforgatók.

Márpedig Orbán kormánya ezzel analóg módon jár el, és teszi progresszív jövőkép nélkülivé az országot. A neohorthyzmus ugyanis még akkor sem progresszív jövőkép, ha Rákosi módszertanának némi elemével tuningolják fel. Ezt különben nem kell elhinni. Viszont érdemes emlékezni arra, hogy például Rákosi uralmának egyaránt egy elég komoly, spontán elvándorlás lett a következménye. Ha az nem is érte el a lakosság olyan arányát, amely napjainkban távozik az országból. Nem is annyira a szándék, mint a besúgói hálózat és nyugati imperialisták elleni védekezésként is megideologizált határzár következtében. Miközben a rendszer működésének eredménye egy erősen mérsékelten élhető ország volt. Ez a korlátozott vonzerő különben most is lemérhető. Nem is csak az elvándorlás mértékén, hanem két másik mérce mentén.

Az egyik az, hogy a külföldre költözött magyarok visszatelepülési hajlandósága, 2015-ben, tizedezrelékekben volt mérhető. A másik az, hogy a háborús övezetből menekülők többsége is féregjáraton át közlekedne Magyarország két vége közt, ha tehetné. Eszük ágában sincs ugyanis itt maradni. Ahogy annak idején is inkább gyalog vágtak neki a nyugatabbra vezető útnak, mintsem hazánkban akartak volna maradni. Ezt akár egy szellemi gárdaegyenruhában is lehet hatalmas sikerként elkönyvelni. Azonban talán nem ártana figyelembe venni, hogy nem az. Sokkal inkább annak a jele, hogy egy politikai és gazdasági fekete lyukba egyre kevesebben vágynak beleragadni. Márpedig az ország ilyetén képének kialakítása aligha nevezhető a haza szolgálatának. A kiszolgáltatással ellentétben.

Andrew_s

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Comments on Facebook