2016. október 6., csütörtök

Nemzeti gyásznak napján

Október 6-a nemzeti gyásznap. Okkal, mert egy kétségtelenül előre mutatónak indított nemzeti kezdeményezés végére tett visszavonhatatlanul pontot a tömeges kivégzés Aradon. Mely kivégzésekkel egy napon Magyarország első felelős miniszterelnökét is megölték Pesten. Október 6-án pedig a vértanúkra emlékeznek.

Hivatalos eseményeken, és azokon túl is. Azok is, akik csak a „rend kedvéért” teszik, és azok is, akik méltósággal gyászolják a történelmi kezdeményezést. Még akkor is, ha az idők során sokszor lángolt fel vita a márciusi ifjak igazságát illetően éppen úgy, mint Kossuth szerepére vonatkozóan. Aki sok szempontból egyfajta prototípusa lehetne annak, ahogy számos vezető kihasználta mások kezdeményező készségét, elégedetlenségét a saját ambíciói megvalósítására. Hogy aztán elhagyja a terepet, és távolról érezzen egyet azokkal, akikkel megszakította a sorsközösséget. De október 6 nem Kossuthról szól. Még akkor sem, ha vonzó lenne párhuzamokat vonni közte, valamint az első teherautó-platón távozó, majd rendszerváltás után visszaarcoskodó ötvenhatos „hősök”, a személyes felelősséget sosem vállaló, a latrinát mindig másokkal körbeszavaztató kormányfő között.

De október 6 nem Kossuthról szól. Még akkor sem, ha tevékenysége nem kis részben járult hozzá ahhoz, hogy Aradon kivégzéseket tartottak ezen a napon. Olyan embereket ölve meg, akik vezető szerepet játszottak az 1848-49-es forradalom és szabadságharc során. Annak ellenére a magyar forradalom és szabadságharc mártírjaivá válva, hogy többüket közülük ma valószínűleg „lemigráncsoznának” azok, akik pátoszosan, és fátyolos szemmel emlegetik az „Aradi vértanúkat”, mint gyűjtőfogalmat. Mintha ott és akkor nem egyes embereket öltek volna meg, hanem egy halmazati megnevezéssel lehetne letudniuk az egész megemlékezést. Ami különben érthető. Tekintettel arra, hogy jelképként sokszor emlegetik olyan összefüggésben az akkori események egy-egy résztvevőjét, résztvevőinek csoportját, netán az egyes elemeit a folyamatnak, amelytől az akkori szereplőknek talán kinyílna a bicska a zsebükben.

Így a tizenkét pont egyfajta misztikus számossággá vált. Mintha egy tucat pont puszta felsorolása egyben megoldaná a problémákat. Holott 1848 márciusában nem a számmisztika sorsolt ki ennyi pontot. S nem hatot, hagy huszonötöt. Ellenben az is igaz, hogy a pontok összeállítása, illetve megtanakodása után nem hazamentek fegyelmezetten a gyűlés résztvevői. Tovább vitatván azokat, és pontfejlesztő bizottságot összeállítva hessenteni el a változás estleges lehetőségét. A márciusi ifjak és követőik tenni igyekeztek. Talán nem a legjobban, de valószínűleg azért, mert nem forgatták eleget, az „Így szervez civil mozgalmat – kézikönyv kezdőknek” című kötetet. Ilyen kézikönyv ma sem nagyon van. Így marad a hivatkozás az említett ifjakra. Akik talán érdeklődéssel vegyes csodálkozással figyelnék, hogy ki mindenki hivatkozik rájuk.

Nem egyszer akár olyan körülmények között, amit szintén értetlenül néznének. Az akkori ifjúság sok szempontból a kor liberalizmusát képviselte. Nem is igen lehetett másként, ha különben ellene feszültek az autoriter vezetést képviselő, Ausztriával közös uralkodónak, vezetési modellnek. A polgári fordulat elvárásával egyébként ott és akkor nagyon is „multikultik” voltak. Mert olyan értékrend és rendszer kialakítását szorgalmazták, amely akkorra már bizonyított Nyugaton. Ezzel szemben már olyan érvrendszert is volt szerencsém hallani, amely márciusi ifjakra hivatkozva szólta le a liberalizmust, és nemzetek közti kulturális áramlást. Mintha a hagyatékból csak a hevület maradt volna meg. A szemléletet pedig átmosta volna a császári demagógia. De most nem március van. Addig még lehet hevülni, és akár újabb pontsorozatokkal készülni.

Most október 6-a van. Amikor mécsesekkel lehet emlékezni azokra, akik az életükkel fizettek egy eszméért. Aradon és Pesten. Akármit is tett az utókor az emlékezetükkel, vagy az eszméikkel.


Andrew_s

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Comments on Facebook