Lázár Kádár-talanítana

A magyar hivatalos köztájékoztatásért felelős intézmény még tegnap repítette szerte azt a hírt, ami alapján Lázár János összevonta a szemöldökét. Szinte természetes, hogy nem a kialakuló személyi kultusz, a korruptokrácia, vagy valami hasonló miatt. Ellenben alighanem erősebben kezdte zavarni a szépérzékét, hogy a rendszerváltás feudális leépítését a Kádár-nosztalgia egyfajta erősödése kíséri.

Lázár alaphipotézisként állította fel, hogy „huszonhat évvel a rendszerváltás után erős kisebbségben vannak azok, akik Kádár Jánost, a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) egykori főtitkárát egy köztörvényes gyilkosnak tartják”. Mellyel nyilvánvaló üzenetként helyezte Kádár Jánost a köztörvényes vádlottak padján. Zárógondolatként ráerősítve: „Kádár János bűnei - ahogyan a náci bűnök sem - nem évülhetnek el soha”. Amivel különben helyből magasra ugorva csapta agyon az a saját korábbi érvét, hogy a borzasztóságok egyike a kádár-korszak körülményeinek, illetve Kádár szerepének relativizálása. Ha ugyanis a nemzeti főkaparnok ex katedra hoz ítéletet, akkor ő maga sem tesz mást, mint felértékeli Kádár ténykedésének büntetendőségét. Alkalmasint a legnagyobb jelenkori tanítvány, Orbán Viktor ténykedésével szemben. A Fidesz környékén ugyanis igen erős jelei vannak a személyi kultusznak, és a diktatúrára hajazó ténykedések sem túl ritkák.

Ugyanakkor sok szempontból érthető a rendszerváltást megelőző korszak iránti nosztalgia. Lehet, hogy sok évet kellett várni egy Trabantra, de nem okozott gondot eljutni a Balatonhoz. Technikailag talán ma sem, de anyagilag egyre több embernek okozna gondot egy két hetes nyaralás. Lehet, hogy az ország sok-sok hitelt vett fel a nemzetközi pénzpiacon, de ebből nem Kádár sufnija mellett épült stadion. A pártkádereknek kétségtelenül sok látszatkiváltság járt, de ezekről mindenki tudta, hogy jórészt tényleg csak optikai látszatfrissítések. A néhány valós előny pedig egy olyan jól definiált kört alkotott, amelyet sokan elfogadtak a rendszer részeként. Leginkább azért, mert a mindenki által látható olló nem nyílt túl nagyra. Ellentétben Orbán kedvenc gázszerelője, illetve a szabolcsi közmunkás közt tátongó szakadékkal. Az 1970-es, illetve 1980-as évekre pedig azért már egy igen erős konszolidációs állapot volt jellemző. Kialakult, és végső soron általánosságban betartható játékszabályokkal.

Cserébe lehet, hogy nem túl erős, de bárki számára elérhető egészségügyet, általános, és átlagos bért nyújtó foglalkoztatást biztosított a rendszer. Olyan oktatásüggyel, amit lehet ugyan sok kritikával illetni, de az említett években már nagyon gyenge szegregációs hatással volt terhes. Nem a szólamok, hanem a hétköznapokban megélt valóság szintjén. Annak ez elég jelentős előny-csomag, aki ma az említett ollót látja, az oktatás- és egészségügy lerohadását tapasztalja, illetve a közmunka frontján, vagy ott sem, próbálkozhat az éhenhalás elkerülésével. Különösen annak fényében, hogy a kormányzat kifejezett arroganciával viseltetik a szegények, a kisebbségek, a bármi okból elesettek irányában. Lázár kimennyitkapar Jánost is beleértve a cinikus akarnokok táborába. Olyan körülmények között, amikor maga a kormányfő sem igazán lenne sehol sem, ha nélkülözte volna a most annyira szidott Kádár-korszak előnyeit.

Abban az esetben ugyanis, ha nincs az a fajta oktatási és a kiemelkedést is támogató rendszer, ami volt, akkor ma Orbánnak aligha tapsolnának. Ellenben minden reggel hangos: „Jó reggelt nagyságos úr!” kiáltással segíthetné be az autójába a helyiérdekű Döbrögit. Természetesen tudomásul vehetjük azt is, ha a Kádár-korszak bűneként értékeli Lázár azt, hogy Orbánt hozzásegítették egy diplomához, illetve a politikai karrierhez. Bár ettől még nem lenne Kádár köztörvényes gyilkos. Pusztán erősen felelőtlen. Ám a minisztrelnökségi miniszter aligha erre gondolhatott. Valószínűbb, hogy 1956 jegyében próbált meg egy kis életet lehelni az MSZMP emlékét gyűlölő pilácsba. Ahogy három éve Orbán is elővakarta a komcsikártyát. Elfeledkezve néhány apróságról. Melyek egyike az, hogy a Kádár-korszak, már csak biológiai okokból is, egyre kevesebb embernek juttatja az eszébe 1956-ot. A családi legendáriumok pedig éppen úgy torzíthatnak, ahogy az Orbán képével ékes történelemkönyvek. A következő generációk számára egyre halványabb a Rákosi korszak, illetve a korai kádárizmus, miközben ráérnek gondolkodni pár egyéb dolgon. Akár 1956 kapcsán is. Amely idealista hősöket éppen úgy fel tudott mutatni, mint köztörvényes gyilkosokat. S az utóbbiakat sem csak az egyik oldalon.

De akár meg is érthetjük Lázárt. Mert Kádár emlegetése, és legalább szóbeli kriminalizálása még mindig lehet vonzóbb, mint belenézni a kormányzati tükörbe. Már csak azért is, mert lehet, hogy akkor Kádár, vagy inkább Rákosi sziluettje is felsejlene a kormánytagok felett.

Andrew_s