Maflások a kultúrának.

Forrás: colourbox.com

A történelem ismerete fontos kulturális pont egy nemzet hagyományismertében. Hiánya, kaotikus ismerete súlyos belpolitikai problémákhoz is vezethet. De olyan történelmi áthallásokat is eredményezhet, az akkor vadonatúj államtitkár, L. Simon László, magángazdaságának miniszterelnöki meglátogatása során figyelhettünk fel. Azonban a kultúra nyilvánvalóan sokkal több, mint pusztán a történelem. Benne vannak a mindennapok ismeretei éppen úgy, mint a jövő generációk számára átadott tudás. A rombolása tehát a jövőnek adott akkora maflás, hogy a csőd adja a másikat. Ami akkor is igaz, ha a gondolkodásra való képesség kiterjesztése a pillanatnyi hatalomgyakorlás számára nagyon kellemetlen is lehet.

L. Simon Lászlót azonban senki nem vádolhatja azzal, hogy ne lenne hű kiszolgálója, akár ebben is a kormányzati hatalomnak. Elvégre nem tudhatjuk, hogy azon a bizonyos vezéretetésen mi hangzott el az államtitkárnak kiutalt protokolláris buksi-simogatás közepette. A vádakra, hogy érintett a földmutyikban, ne is figyeljünk. Hiszen már az államtitkár úr is megmondta, hogy nem a szomszéd nyert. A Népszava híre alapján: „L. Simon László állítása szerint ugyanakkor Dörömbözi László nem a szomszédja, bár azt nem tagadta, hogy gyerekkora óta ismeri a szerencsés pályázót”. Az persze más kérdés, és a látogatás óta sem nagyon került megvilágításra, hogy egy kulturális államtitkárnak miért a földügyei, miért a magángazdasága, és miért nem mondjuk a könyvtára az, ami miniszterelnöki meglátogatásra érdemes. Igaz, abban az esetben, ha a nemzeti kultúrfelelősnek a könyvtára lenne érdekesebb, mint a birtoka, akkor esetleg feltűnne, ha nem lenne pénz könyvkiadásra. S akkor, ha az illető nem a miniszterelnöknek is tetsző gyümölcsfáin nyugtatná a szemét, talán az is érzékenyebben érintette volna, hogy 2-2,5 milliárdos, az általa felügyelt területet érintő, zárolásról érkezett hír. Akkor ugyan még lehettek kétségek a megszorítás végigfutásáról. Ám mára elmondhatjuk, hogy az államtitkár úr legnagyobb helyeslése mellett zajlik a kulturális megszorítás.

A Mandiner tette közzé, az MTI-re hivatkozva, hogy L. Simon László a bejelentett zárolások szükségességét hangoztatta. Arra hivatkozva, hogy elsődleges cél a költségvetés stabilitása, és a kulturális élet szereplői értsék meg, hogy pénz márpedig nincs. Talán a pozíciójának jobban megfelelt volna egy olyan szöveg, hogy „Tisztelt hölgyeim és uraim, küzdöttem, alulmaradtam, jön az úthenger”. A kőbányai nyilatkozat azonban azt mutatja, hogy az államtitkár nem küzdött, és a kulturális élet lobbi-ereje gyakorlatilag nulla. Az, hogy ilyen esetben legalább a lemondása is felmerülhetne az államtitkárnak, az csak annak juthat eszébe, akinél Orbán Viktor nem pálinkázott. Ellenben minden művész, alkotó, és a szellemi élet megannyi szereplője kezdheti szervezni, énekesek előnyben, a sajnálkozó kórust. L. Simon László a saját bevallása szerint ugyanis „nehezen éli meg, amikor arra érdemeseknek nem adhatja oda a kért támogatást”. Különösen milyen nehezen élné meg, ha a saját birtoka jövedelméből kellene odaadnia bármit is. Bár volt valami magyar annak idején, aki ilyesmit követett el. Igaz, őt, aki „a nemzetiség és nyelv erősítése, terjesztése és pallérozása szent céljára” felajánlotta minden jószágának egyévi jövedelmét, nem L. Simon Lászlónak, hanem Széchenyi Istvánnak hívták. S arról sincs hír, hogy Orbán Viktor meglátogatta volna. Bár lehet, hogy Kerényi szerint ez sem kizárható. De szinte biztos, hogy a kultúráért felelős államtitkár az ilyen jellegű történelmi áthallásokat ki kérné magának.

Az tehát szinte biztos, hogy a hazai kultúra mindennapjai gyors lefolyású sallerben részesül. Ám, hogy a szolgaképzési program ne csak carpe diem szellemében valósuljon meg, Hiffmann Rózsa is letette a garast. Talán ecsetelni sem érdemes, hogy nem a sajátját. Nem érkezett hír ugyanis arról, hogy jövedelméről lemondott volna. A máséról ellenben minden további nélkül. Szerinte ugyanis a felsőoktatási intézmények simán kigazdálkodják azt a hétmilliárdocskánál kicsit többet, amit ezen a területen zároltak. Hoffmann Rózsa tehát ezek szerint mindent tud, és kisujjában van a megannyi oktatási intézmény naprakész költségvetése, oktatási munkája, és megannyi tennivalója. Nem tudhatom, hogy tanárként kikkel lehetett körülvéve, de beleeshetett abba a csapdába, ami így került megfogalmazásra annak idején: „Ne higgyük, hogy mindig igazunk van! A tanári pálya könnyen kialakíthat bennünk ilyen téveszméket, tekintve, hogy időnk nagy részét nálunk képzetlenebb és kisebb tudású gyerekek között töltjük. Ez gyakran felsőbbrendűségi tudatot, komoly személyiségtorzulást okoz, ha nem figyelünk eléggé magunkra.” Az időpont 2002, és a szerző, akár hiszik, akár nem, nem más, mint Hoffmann Rózsa. Márpedig mostanság mintha nem kellően figyelne magára az oktatáspolitikai főnökasszony. Esetleg csak magára figyel, vagy titkosították azt a hírt, ami alapján megtudhatnánk, hogy mikor tárgyalt a most oktatáspolitikai maflás-rendben részesített intézmények vezetőivel. Azon a konferencián, amin ezt, legalább részben, szinte feltűnés nélkül megtehette volna, nem volt a részt vevők között.

A gondolkodó
Forrás: Wikipedia

Az azonban minden esetre megállapítható, hogy az ország jelenlegi, illetve jövőbeni kulturálódásáért, kultúrszínvonaláért felelős két „szakpolitikus” közt akarati egység van. Abban az akaratban egységeseknek tűnnek, hogy szerintük a Vezérnek igaza van, és ennek érdekében, védelmében a teljes spektrumot alul lehet finanszírozni. Ők aztán bele nem szólnak semmi pénzért. Izé, bocsánat, a mások semmi pénzéért, hiszen az övéké biztosnak tűnik. S bár most, november 12.-én van Auguste Rodin-nek, a híres Gondolkodó megalkotójának születésnapja, a gondolkodás alól lehet, hogy egyre többen kapnak felmentést. Lehet, hogy a legutóbbi pereskedések is ennek következményeként jöhettek létre.

Simay Endre István