2012. november 1., csütörtök

A matolcsyzmus hoffmanni cipőfűzője.

Matolcsy György legutóbbi megszólalása alapján idézhetnénk a régi, igaz nem dakota közmondást: „a cipész maradjon a kaptafánál”. Igaz, ennek alapján nem tudni hol kellene dolgoznia, mert az ország jelenlegi recessziója, és a folyamatosan felbukkanó „jövőre kilábalunk” hangoztatása alapján a közgazdaságtan sem jön be. Legutóbb azonban nem ebben, hanem az ifjúság és oktatáspolitika tárgykörében mondott maradandót. Annak kapcsán tette le a kommunikációs névjegyét, hogy a szakképzést alaposan átalakítják, illetve egy füst alatt reagált arra is, hogy a legújabb hírek szerint immár adatokkal alátámasztható a Fidesz-kormányzás alatt felerősödött kivándorlás.

Az, hogy az előbbi bejelentése talán nem annyira a gazdasági tündérfelelős, mint az oktatásért felelős szakszemélyzeti vezető feladata lenne, teljesen mindegy. Hoffmann Rózsának szintén alighanem másik cipőgyárban kellene állást keresnie. Egy másik kaptafánál. Mert jelenleg egy kaptafára készült szemlélettel segít a kormányzatnak az éppen aktuális bozótharcokban. Így aztán figyelmezhetünk Matolcsy Györgyre, aki szerint a kivándorlás teljesen rendben van, és tulajdonképpen tiszta haszon az országnak. A nyilatkozatot az ATV hivatkozza, és annak alapján: „Nagyon-nagy előnyünk származik a jövőben majd abból, hogy vállalkozó a magyar, tengerre száll, kimegy Angliába, Németországba, Franciaországba. Éveket kint vannak, majd tudást, tőkét hoznak haza, esetleg egy angol lányt, vagy fiút – és igen bővülünk, nyerünk”. A gazdasági ügyekért felelős miniszter nyilatkozatára a legsommásabb reakció talán az, hogy a kormányzati szereplőknek lövésük sincs a valós helyzetről. S ebben lehet valami. Annak ellenére, hogy a jelenlegi állapot egy meglehetősen hosszú folyamat eredménye. Olyan tendenciáké, amelyek egy részében a jelenlegi oktatáspolitika inkább a gyorsításban érhető tetten. Noha a jelenlegi kormányzati szereplők egy részének a felelőssége a felsőoktatás tömegképzéssé tételében is szerepe van.

Az sem vitatható, hogy a külföldön való tapasztalatszerzésnek sok évszázados hagyományai vannak. Annak idején a céh-rendszeren alapuló szakképzés korában teljesen természetes volt, ha valaki nekivágott, a még leginkább csak Európát felölelő, nagyvilágnak. Jelentősen bővítve ezáltal a személyes-, és munka-tapasztalatait. Azonban a jelen állapot, és az akkori rendszer közt teljesen nyilvánvaló a különbség. Amikor ugyanis a fiatalok azért távoznak, mert a megélhetésüket bizonytalannak, a jövőjüket még bizonytalanabbnak látják, és a belpolitika instabilitásai sem teszik a helyzetet vonzóbbá, akkor a kivándorlás alapja sokkal inkább egyfajta szociálpolitikai menekülés, mintsem a tapasztalatszerzés vágya. A mostani kivándorlás inkább az amerikai kitántorgási hullámmal mutathat talán némi analógiát, ha már a történelmi példákat akarjuk erőltetni. Azonban inkább önmagához lenne értelme mérni a mostani korszakon belül. S amit tulajdonképpen Matolcsy György is megtehetne, ha volna bátorsága szembenézni a tényekkel. Azokkal a tényekkel, melyek mintegy mellékhatásai annak a jövőpusztító és a jelent erodáló gazdasági ténykedésének, ami miatt a fiatalok egyre nagyobb számban látják veszélyben a személyes holnapjaikat. Igaz, akkor szembesülne azokkal a folyamatokkal is, melyek a zsákmányszerzés és az oktatás züllésének kapcsolatát mutatják. Márpedig akkor, ha valaki veszélyben látja akár az egzisztenciális, akár a fizikai biztonságát egy adott országban, akkor aligha valószínű, hogy nagy számban hozná haza a tapasztalatait. Az időközbeni megtakarításait pedig különösen nem akkor, ha azt kell látnia, hogy a kormányzat gazdaságpolitikája alapvetően egy zabrapoltika. Talán a régmúlt betyárromantikájától sújtottan.

De az is teljesen nyilvánvaló, hogy Matolcsy György elfeledkezett egy teljesen nyilvánvaló, és nem is túl régi vitáról. Nevezetesen a fiatalok röghöz kötésével kapcsolatos politikai kampányról. Ha ugyanis az elvándorló fiatalok rejtett kincsek, akkor miért kellene őket ideláncolni. Akár erőnek erejével is. Elvégre akkor hadd menjenek, és keressenek maguknak párt, és sokasodjanak, és kamatozzon az a kincs. Érthető azonban, ha ez azért annyira talán már nem is szimpatikus, mivel egyáltalán nem biztos, hogy a külföldön kamatozó fiatal családostól hazajön. Miközben megérteni vélem Matolcsy György szándékát az említett kijelentéssel. Bajnai Gordon ugyanis tett egy olyan kijelentést az októberi beszédében, hogy olyan országot szeretne, ahova nem visszahívni kell a fiatalokat, hanem olyat, ahol érdemes maradni. Nem is olyan rejtetten utalva a röghöz-kötési és túrórudis kampányokra. A miniszter tehát alighanem kicsit ezt akarta volna ellenpontozni egy olyan kijelentéssel, ami szinte már kormányzati erénnyé emeli kivándorlásra kényszerülést. A baj azonban tényleg az, hogy szegény tündérfelelősünk nem érti a folyamatokat. Így azt sem, hogy tényleg ég és föld a különbség a céh-világ és napjaink között, valamint az önként, mondjuk ösztöndíjjal való ideiglenes távozás és a gazdasági-, illetve egzisztenciális menekülés között. S még csak azzal sem áltathatja magát, hogy a ma tengerre szálló magyar rájuk fog szavazni a következő választásokon. Lévén nem az Eldorádó országát hagyják maguk mögött.

Az meg csak külön pikantériája a helyzetnek, amire céloztam korábban már. Az, hogy az oktatáspolitika hazai nagyasszonya eközben lapul és hallgat. S amikor megszólal, vagy tárcájának valami brossúrája napvilágra kerül, akkor is jobb lenne, ha hallgatna. Elég a köznevelési törvényre gondolni, melynek tavalyi elfogadásával gyakorlatilag elodázták a pedagógusok életpályamodelljének életbe lépését, állami kézbe vették az oktatás, és újraszabályozták a tankötelezettséget. Elvezetve egy olyan állapothoz, hogy idén, október végére a nagy lendülettel beharangozott, és az állami felügyeletet megvalósító intézmény, a Klebelsberg Iskolafenntartó Központ (KIK), még mindig csak papíron létezik. Miközben igazolódni látszanak azok a félelmek, hogy az állam belebeszélni ugyan mindenbe bele akar beszélni, ám fizetni nem kívánja az iskolák fenntartási költségeit. Az pedig csak természetes, hogy a KDNP delegálta mindentudó államtitkár-asszony nem tapasztalt sztrájkhangulatot az iskolákban. Amely tapasztalatairól a Keresztény Értelmiségiek Szövetsége (KÉSZ) által Budapesten szervezett találkozón mesélt, Egy alighanem ahhoz hasonló összejövetelen, amin egy párttársa, Rétvári Bence korábban a családok és ezzel a gyermekek egy részének diszkriminálásáról értekezett. Ám Hoffmann Rózsa, a gyermekek nevelését annyira szívén viselő oktatáspolitikus nem tette szóvá párttársa mentalitását.

Az persze megint más kérdés, hogy mi az, amit az államtitkár-asszonynak esetleg elmondanak azok a pedagógusok, akik közalkalmazottként megfélemlítve érzik magukat. Azokról az iskolaigazgatókról sem feledkezve meg, akiket a fenntartó önkormányzat esetleg politikai megbízottként helyez a tisztébe, és akik szintén aligha fogják tekergetni azt a csövet, amin a méz csöpög a szájukba. Esetleg még le is másolják kicsiben, ami nagyban zajlik, és látványpolitikát folytatva szobrot állítanak iskolatámogatás helyett. Az, hogy eközben pedagógusok tucatjai kerülnek szopóágra, aligha zavarja talán a politikust. Ahogy Hoffmann Rózsa szerint nyilván a legnagyobb rendben van az a tendencia is, ami a digitális világban való közlekedés készségét veti vissza az informatikaoktatás csökkentésével. Minden esetre nagy kirohanást ez ellen a tendencia ellen sem halottunk az oktatáspolitikát vezénylő tábornok-asszonytól. S könnyen lehet, hogy még hosszan lehetne sorolni azokat a pontokat, amik lassan de biztosan hatnak a szolganemzet, a fásultan buta utódgenerációk kinevelésének irányába. Hoffmann Rózsa védő szárnyai alatt. Mármint a hatalmát védő szárnyai alatt. Elvégre szinte biztosan neki is csurran-cseppen egy kis mézecske akkor, ha sikerül döntésképtelen, kiszolgáltatott embereket „előállítani” a korszerűnek egyre kevésbé mondható, inkább toporgó oktatáspolitika vívmányaként. No meg persze akkor, ha tényleg újabb kormányzati periódusokban lesz lehetősége meghatározni az állam nevében a „ki miben tudatlan” köznevelési programját. Felfűzve a Hoffmann-Matolcsy tengely hegyeket megmozgató, és a kormányzás szellemiségét vonszoló cipőfűzőjére.

Simay Endre István

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Comments on Facebook