Hoffmann és pártja a gyermekekről.

Forrás: HVG

A napokban emlékeztem meg arról, hogy a kultúra általánosságban, de az iskola is a pofozó-bábú szerepét tölti be a kormányzati költségvetés ütésváltásainak közepette. Az MSZP kezdeményezte, de végül összellenzéki támogatással létrejött parlamenti vitanap történései alapján valahogy sem akar oszladozni ez a kép. Még akkor sem, ha az oktatáspolitika aktuális kérdései közé óhatatlanul belekeverednek olyan szempontok is, melyek a családok, illetve a gyermekek helyzetét általánosságban érintik. S amely szempontok törvényszerűen merülnek fel, mivel a gyermek fejlődését csak erősen torz ideológiák mentén szokták a környezettől elválasztva kezelni, ahogy a szülőktől való elválasztás is legtöbbször egy kényszermegoldás.

S nem véletlenül említem a szülőket, illetve azok közösségét, mely a gyermek számára, a gyermek szempontjából a mindenképpen lefedi a család fogalmát. Függetlenül attól, hogy egyes, az adott család szempontjából csak a közigazgatási absztrakció szintjén létező képviselők számára mit jelent a család. Könnyen lehetséges módon a saját gyermekkoruk emlékeinek, vagy saját előítéleteik kivetülését is képviselve. Mert nehéz elfeledkezni arról az elképzelésről, amit ezzel kapcsolatban a Fidesz hátán a parlamenti munkába belepottyant klerikális lobbi-párt lépten nyomon hangoztat ezzel kapcsolatban. Mereven ragaszkodva ahhoz, hogy számukra a család csak akkor elfogadhatóan az, ami, ha arról pecsétes, és lehetőleg szenteltvizes papírost tudnak felmutatni. Az, hogy ez, illetve az ebből következő esetleges gyermek-diszkrimináció szembe mehet a saját maguk által oly nagyon emlegetett kereszténységgel, és egyfajta árnyékkereszténységet definiál, az háttérbe szorul. Akkor, amikor lehetőség van törvényileg rúgni azokba, akik „csak” felnevelik a gyermeket, akkor mindenképpen. Holott az említett parlamenti vitanapon Hoffmann Rózsa, akit szintén a KDNP hullajtott bele a pozíciójába, a gyermekek érdekét emlegette mindenekelőtt valónak. Illeszkedve ahhoz, amit legalább a külsőségek szintjén elvár a köz egy oktatáspolitikustól. Az előzőek fényében persze felmerülhet az, hogy az oktatáspolitikus vagy csak bizonyos gyermekekre gondolt, vagy nem konzultált a párt többi politikusával. Tartani, személy szerint, az előbbitől tartok.

Még akkor is, ha Hoffmann Rózsa az iskolák államosításával kapcsolatban szólt ebben az ügyben. Jelezve, hogy az önkormányzatok adósságai miatt kell meglépni az államosítást. Gondolom kicsit eldugva maga elől is azt a tényt, hogy a nagy adósok között fideszes polgármesterek vezette önkormányzatok is vannak szép számmal. Így aztán az a helyzet látszik kirajzolódni, hogy a Fidesz polgármesterei eladósítottak önkormányzatokat azért, hogy annak vagyonát egy államosítási lépésben átruházzák az állami vezetés fennhatósága alá. Ami, remélhetőleg azért sem így van, mert az önkormányzati iskolák számos esetben jelentős lakossági támogatással váltak olyanná, amilyennek manapság látjuk azokat. Miközben a tanári kart érintő intézkedések, és megszorítások azért mégis inkább a kormányzat oktatáspolitikai káoszelméletének mindennapi megnyilvánulásait tükrözi. De azért a tanárokra számít Hoffmann Rózsa. Ha már a tanárok nem, vagy alig számíthatnak az államtitkár-asszonyra, akkor azért ez mégis csak reményteli. A bizalom fele legalább megvan. Az, hogy ennek fényében milyen erkölcsi normákat lehet majd a gyermekek elé villantani, az persze egy más kérdés.

Talán abban bízik az oktatáspolitika, hogy a gyermekek nem állnak szóba a tanárokkal, és amúgy sem tanulnak meg olvasni. Ebben az esetben tényleg előfordulhat, hogy nem találkoznak majd azzal a jelenséggel, ami tőlük erkölcsi, illetve hitbéli maximumot követel a tanórák keretében, de amiből a politika alig tükröz vissza valamit. Azonban, tekintetbe véve, hogy a tanároknak is lehet családjuk, s így gyermekeik is, akár a kortársak közti csevegések leránthatják a függönyt a két színben pompázó lólábakról. Az azonban biztos, hogy Hoffmann Rózsa túl sok valóban bíztatót nem tárhatott a hallgatóság elé. Amit mi sem jelez jobban, mint az, hogy Pokorni Zoltánt továbbra sem tudta, a jelek szerint, megnyerni magának. Amibe természetesen belejátszhat az is, hogy egy ideológiailag bekorlátozott, és a parlamenti frakciók között a kisebbséget képviselő párt próbálja csóválni a jövendő generációkat. Amely ideológiai bekorlátozottság akkor sem biztos, hogy jó, ha elismerhető annak egyszerűsége egyes, a konzervativizmusban újdonsült képviselő számára. Elvégre csak a jól megszokott „szocialista embertípus” kifejezést kell lecserélni „keresztényi gyermektípusra” a szólamokban.

Simay Endre István