S kezdetben vala a diszkrimináció. Az emberi közösségek
történetében szinte biztosan, hiszen az egyes közösségek önmeghatározásával
párhuzamosan megjelenik a többiek megkülönböztetése is. Ez gyakorlatilag
törvényszerű folyamat, mivel alighanem már a törzsi szerveződésben leledző
őseinknek is szüksége volt valami olyan jellegzetességre, ami alapján egyrészt
meghatározták saját magukat, és az összetartozás érzését nyújtotta, másrészt a
törzs tagjait elkülönítette mindenki mástól. Gyakran hallani azt, hogy a
diszkrimináció valami ördögtől való jelenség. Ugyanakkor, talán éppen az ezt
hangoztatók szoktak megfeledkezni arról, hogy maga a diszkrimináció nem
okvetlenül negatív, káros tartalmú fogalom. Gyakorlatilag a mindennapjaink
része.
Mert diszkrimináljuk, elkülönítjük-e egymást, egymás
közösségeit nap, mint nap? Természetesen igen. Normális esetben az egyes
közösségek összetartozását szinte naponta demonstráljuk. Elég például a
családokra gondolni, hiszen a családok általában elkülönítik egymást. A gyerek
nagyon gyorsan megtanulja, hogy kik a családtagjai. De ugyanígy megtanulja,
hogy kik az osztálytársai, és nagyon gyorsan kialakul, illetve kialakítható a „mi
osztályunk”, és a „többiek” viszonyrendszere egy iskolában. Ennek nem egy
esetben jól látható jelét is keresik, ahogy a spontán ifjúsági csoportokban,
amiket egy időben például, nemes egyszerűséggel, legaleriztek, és manapság lebandáznak,
szintén kialakul az önazonosítás jelképrendszere. Titkos kézfogások, esetleg
tetoválások, speciális jelképek formájában például. A nagyobb társadalmi
szerveződésekre pedig nyugodtan mondhatjuk, hogy amiként kicsiben, úgy nagyban
is. Nem titkos kézfogások, hanem például zászlók segítségével, nemzeti szinten
különböztetik meg magukat az egyes nemzetek egymástól. Még akkor is, ha a
beszélt nyelv, ami különben szintén alkalmas diszkriminálásra, azonos, vagy
nagyon hasonló.
Az elmondottak fényében csak az mondható el, hogy a
diszkrimináció még akkor is az emberi társadalmak sajátja, ha ez sokaknak
nehezen elfogadható. Az elfogadás gátja ugyanis általában nem maga a
diszkrimináció a szó szoros értelmében. Már csak azért sem, mert az előbb
említett, mindennapi, formáit sokszor észre sem veszik. Így a negatív
fogalom-fogadtatás oka az a másodlagos tartalom, amit a közbeszéd, és a
közviselkedés rétegez rá a megnevezésre. Ahogy kifejezetten kirekesztő
tartalommal ruházza fel a szegregációnak, mint a diszkrimináció egy formájának,
gyakorlati megjelenése. Olyan jelentéstartalommal felruházva, amit sajnos
tényleg nehéz elhatárolni, mivel például az idegengyűlöletet részben kétségtelenül
ez alapozza meg. Ahhoz ugyanis, hogy ne szeressük az idegeneket, meg kell
tudnunk határozni, hogy kik is azok. No meg persze azt, is, hogy amennyiben a
hozzánk képest idegeneket meg akarjuk határozni, akkor igencsak alaposan
definiálni kell, kellene tudni azt is, hogy mi kik is vagyunk. Nem véletlen
tehát az, hogy a hétköznapi idegengyűlölők vagy külső jegyek, például bőrszín
alapján működnek, illetve nagy hanggal szoktak olyan adatokkal, elméletekkel
dobálózni, melyek nehezen ellenőrizhetők, vagy amelyek cáfolatához a
megszólítottakról feltételezik a felkészültség hiányát.
Az idegenek gyűlöletéhez azonban a diszkrimináció önmagában
kevés, mivel a diszkrimináció tényétől tulajdonképpen egy kézlegyintéssel
elintézhető lenne a másik mássága. Nagyjából azzal, hogy: „Kreol? Na és!”. Így
érdemes egy másik, nem kevésbé lényeges tényezőre is vetni egy pillantást. Ez
pedig nem más, mint az előítélet. Már csak azért is, mivel ez a kifejezés, a
diszkriminációhoz hasonlóan, a szómágia áldozatává vált az utóbbi időkben. Holott
alapvetően szó nincs arról, hogy csak és kizárólag negatív tartalmat hordozna,
mivel sokszor akár életmentő is lehet. S nem csak abban az értelemben, hogy
akiről feltételezem a nyitott késsel való mászkálást, azt biztosan nem provokálom,
és inkább elkerülöm az utcán. Ebben az értelemben szinte természetesen
életmentő lehet a dolog. De számos esetben, talán szintén őseinktől örökölten,
gyakorlatilag reflexesen vagyunk előfeltevéseink alanya. Elvégre az, aki egy
vadállat morgását meghallotta, inkább félreugrott előbb, és csak aztán kezdte
vizsgálni a helyzetet, hogy nem csak egy törzs-társa tréfálta-e meg. Ám szinte
biztosan ugyanez a viselkedés tapasztalható a modern nagyvadak esetében is,
mivel az úton sétáló inkább félreugrik a mögötte felhangzó motorbőgés hatására,
mintsem kipróbálja a sofőr fékezési reflexeit. De az előbbi hasonlattal élve a
társadalmi ragadozókat is inkább elkerüljük, mivel aránylag kevés Batman
rohangál közöttünk.
A problémák az előítélettel ott szoktak elkezdődni, amikor
az olyan tulajdonságokra kezd kivetülni, ami egyrészt nem azonosítható be
egykönnyen, másrészt, ezzel párhuzamosan nem rendelkeznek egyértelmű külső
jegyekkel. Elég a mentális képességekre gondolni, vagy az olyan komplex
fogalmakra, mint a „becsület” vagy a „hazaszeretet”. A mentális képességek
mérése, az egyes képességek, készségek beazonosítása csak nagyon szélsőséges
esetekben egyszerű, és még ebben az esetben is lehetnek kirívó példák. Elég
lenne az „idiot savant” kategóriára gondolni. A külső jegyek, esetleg
nyilvánvaló viselkedési deficienciák alapján sokszor akár le is írható azon
embertársainkra, akik egy-egy területen mégis kiugró képességekkel
rendelkeznek. Ha a külső jegyek alapján ítélnénk csak meg ezeket az
embertársakat, akkor vajon jól tennénk-e, ha engednénk a benyomásoknak alapos
ismeret nélkül? Márpedig a történelem során sokszor az elkülönítés, a harag, a
gyűlölet és a megvetés céltáblái voltak, még azokban a korszakokban is, amikor
a keresztényi etika nagyobb dicsőségére már nem ölték meg őket a születést
követően, vagy gyermekkorban. S ezekben az esetekben olyan tényezőkről
beszélhetünk, melyek mentális, illetve érzelmi tesztekkel elég jól
behatárolhatók.
Amikor olyan fogalmak kapcsán alkotunk ítéleteket, amelyek
kapcsán magunknak is inkább érzéseink, mint definicióink vannak, akkor
eljuthatunk ugyanahhoz a meghatározási dilemmához, mint a diszkrimináció
kapcsán említett „kik vagyunk” kérdése. Azzal, hogy pontosan kellene tudnunk,
hogy „mik, milyenek vagyunk”. Elvégre korántsem biztos, hogy amit mi
becsületesnek gondolunk, az a környezet számára is az. Nagyon sarkítva a példát
olyan ez, mint a partizán, illetve a terrorista fogalma. A megszállt ország
ellenálló csoportjai a megszállók szemszögéből biztosan terroristák, míg a
lakosság számára ők a felszabadulásért harcoló partizánok lehetnek. Miközben az
egyes ember számára mindkét esetben a „hazaszeretet” a mozgató rugó. Nincs
tehát olyan biztos mérce, ami alapján az ilyen fogalmakat pontosan kalibrálni
lehetne. Még akkor sem, ha törvényekbe lefektetett játékszabályok mentén
gondolkodunk. Ahogy ugyanis azt éppen a hétköznapok mutatják, nem mindent
érzünk becsületesnek, igazságosnak, ami a törvények betűi szerint különben
rendben is lenne.
Amiért pedig ennyit foglalkoztam a témával az az, hogy a
fizikai lét jól felismerhető veszélyeinek síkját elhagyva, és dinamikáját
tekintve lehet gond az előítéletekkel. Amikor olyan egyedi jellemzők
megítélésével párosul, összekapcsolódik azokkal a diszkriminációs jegyekkel,
melyek közösségi és nem egyedi jellemzők. Legyen az akár bőrszín, beszélt
nyelv, állampolgárság, vagy bármi más, ami alapján egy adott csoporthoz
tartozás beazonosítható. Akár a fizikai veszélyérzetre is visszahatva különben,
amikor egy adott jellemzőt fizikai veszélyforráshoz kapcsolunk. S mielőtt azt
hinnénk, hogy ezek csak negatív tartalmúak, van pozitív előítélet is. Az olyan
kijelentések, mint a „magyarok tehetségesek”, illetve a „németek precízek”,
semmivel nem kevésbé előítéleten alapulnak, mint az „arabok lusták” kitétel. Holott
teljesen nyilvánvaló, hogy nem minden magyar egy potenciális Jedlik Ányos, és
nyilván vannak trehány németek, illetve szorgos arabok. Ugyanakkor nehéz nem
látni, hogy az előítéletek tartalma egyfajta „hierarchiát” is jelez. Akit a
hierarchiában azonos, vagy magasabb szinten kezelünk, ahhoz hajlamosak vagyunk
pozitív, míg a többiekhez inkább negatív tartalmú előfeltevésekkel viszonyulni.
S ez akár történelmileg beágyazott hierarchiát is takarhat.
Amikor ugyanis bármely kultúra felsőbbrendűségének képzete megjelenik, az nyilvánvalóan
csak valakiknek az alsóbbrendűségét feltételezve értelmezhető. Amikor tehát, a
korábbi példánál maradva, a keresztényi európaiak felsőbbrendűségének képzete
megjelenik a pogány arabokkal szemben, akkor nyilvánvalóan egy negatív
képzettársítás is megjelenik. Nem kis részben az akkori keresztes hadjáratok
szervezőinek felelősségéből, melyek során ezreket öltek meg tulajdonképpen
előítéletességből. S ez az a pont, ami, kis vargabetűvel, ismét elvezet az
idegengyűlölethez. Ahhoz ugyanis, hogy a másikat ellenségként kezelje valaki,
könnyebb út vezet a negatív előítéletességen keresztül. Ami különben fordítva
is igaz, hiszen ellenséghez könnyebb negatív képzeteket kapcsolni. Végső soron
olyan önerősítő ciklussá válva, ami a végén akár teljesen elszakadhat
konfliktus valós forrásától. Egyfajta absztrakt síkra emelkedve, és akár
generációkon, történelmi korokon keresztül átörökítve az előítéleteket, és vele
az ellenérzéseket. Lényegesen elszakadva már az eredeti okoktól, törekvésektől,
és nem egyszer újratermelve azt a problémát, amit társadalmi szinten képviselni
képes. Egyszerűen azért, mert összemossa a racionális eseteket az irracionális
ítéletalkotással. Egyfajta féligazságok hálóját vetve ki, ami különben
politikai okokból nem egy esetben kihasználásra is került.
Az ugyanis még a negatív előítéletek esetében sem állítható,
hogy az, illetve a diszkriminatív gondolkodás, vagy akár a kettő együtt, azonos lenne az idegengyűlölettel.
A gyűlölet ugyanis egy érzelmi viszonyulás, ráadásul nem is azonos a szeretet
hiányával. Ahogy embertársaink zömével szemben is inkább közömbösek vagyunk.
Nem szeretjük, de nem is gyűlöljük. Tudomásul vesszük a létét. Amikor tehát
valaki eljut arra a pontra, hogy érzelmileg kezd viszonyulni a tőle
különbözőhöz, az egy olyan minőségi ugrás, aminek megtételéhez nem egy esetben
valamilyen külső pöccintés kell.
Simay Endre István
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése