2012. november 2., péntek

Az előítéletről, diszkriminációról, idegenekről.

S kezdetben vala a diszkrimináció. Az emberi közösségek történetében szinte biztosan, hiszen az egyes közösségek önmeghatározásával párhuzamosan megjelenik a többiek megkülönböztetése is. Ez gyakorlatilag törvényszerű folyamat, mivel alighanem már a törzsi szerveződésben leledző őseinknek is szüksége volt valami olyan jellegzetességre, ami alapján egyrészt meghatározták saját magukat, és az összetartozás érzését nyújtotta, másrészt a törzs tagjait elkülönítette mindenki mástól. Gyakran hallani azt, hogy a diszkrimináció valami ördögtől való jelenség. Ugyanakkor, talán éppen az ezt hangoztatók szoktak megfeledkezni arról, hogy maga a diszkrimináció nem okvetlenül negatív, káros tartalmú fogalom. Gyakorlatilag a mindennapjaink része.

Mert diszkrimináljuk, elkülönítjük-e egymást, egymás közösségeit nap, mint nap? Természetesen igen. Normális esetben az egyes közösségek összetartozását szinte naponta demonstráljuk. Elég például a családokra gondolni, hiszen a családok általában elkülönítik egymást. A gyerek nagyon gyorsan megtanulja, hogy kik a családtagjai. De ugyanígy megtanulja, hogy kik az osztálytársai, és nagyon gyorsan kialakul, illetve kialakítható a „mi osztályunk”, és a „többiek” viszonyrendszere egy iskolában. Ennek nem egy esetben jól látható jelét is keresik, ahogy a spontán ifjúsági csoportokban, amiket egy időben például, nemes egyszerűséggel, legaleriztek, és manapság lebandáznak, szintén kialakul az önazonosítás jelképrendszere. Titkos kézfogások, esetleg tetoválások, speciális jelképek formájában például. A nagyobb társadalmi szerveződésekre pedig nyugodtan mondhatjuk, hogy amiként kicsiben, úgy nagyban is. Nem titkos kézfogások, hanem például zászlók segítségével, nemzeti szinten különböztetik meg magukat az egyes nemzetek egymástól. Még akkor is, ha a beszélt nyelv, ami különben szintén alkalmas diszkriminálásra, azonos, vagy nagyon hasonló.

Az elmondottak fényében csak az mondható el, hogy a diszkrimináció még akkor is az emberi társadalmak sajátja, ha ez sokaknak nehezen elfogadható. Az elfogadás gátja ugyanis általában nem maga a diszkrimináció a szó szoros értelmében. Már csak azért sem, mert az előbb említett, mindennapi, formáit sokszor észre sem veszik. Így a negatív fogalom-fogadtatás oka az a másodlagos tartalom, amit a közbeszéd, és a közviselkedés rétegez rá a megnevezésre. Ahogy kifejezetten kirekesztő tartalommal ruházza fel a szegregációnak, mint a diszkrimináció egy formájának, gyakorlati megjelenése. Olyan jelentéstartalommal felruházva, amit sajnos tényleg nehéz elhatárolni, mivel például az idegengyűlöletet részben kétségtelenül ez alapozza meg. Ahhoz ugyanis, hogy ne szeressük az idegeneket, meg kell tudnunk határozni, hogy kik is azok. No meg persze azt, is, hogy amennyiben a hozzánk képest idegeneket meg akarjuk határozni, akkor igencsak alaposan definiálni kell, kellene tudni azt is, hogy mi kik is vagyunk. Nem véletlen tehát az, hogy a hétköznapi idegengyűlölők vagy külső jegyek, például bőrszín alapján működnek, illetve nagy hanggal szoktak olyan adatokkal, elméletekkel dobálózni, melyek nehezen ellenőrizhetők, vagy amelyek cáfolatához a megszólítottakról feltételezik a felkészültség hiányát.

Az idegenek gyűlöletéhez azonban a diszkrimináció önmagában kevés, mivel a diszkrimináció tényétől tulajdonképpen egy kézlegyintéssel elintézhető lenne a másik mássága. Nagyjából azzal, hogy: „Kreol? Na és!”. Így érdemes egy másik, nem kevésbé lényeges tényezőre is vetni egy pillantást. Ez pedig nem más, mint az előítélet. Már csak azért is, mivel ez a kifejezés, a diszkriminációhoz hasonlóan, a szómágia áldozatává vált az utóbbi időkben. Holott alapvetően szó nincs arról, hogy csak és kizárólag negatív tartalmat hordozna, mivel sokszor akár életmentő is lehet. S nem csak abban az értelemben, hogy akiről feltételezem a nyitott késsel való mászkálást, azt biztosan nem provokálom, és inkább elkerülöm az utcán. Ebben az értelemben szinte természetesen életmentő lehet a dolog. De számos esetben, talán szintén őseinktől örökölten, gyakorlatilag reflexesen vagyunk előfeltevéseink alanya. Elvégre az, aki egy vadállat morgását meghallotta, inkább félreugrott előbb, és csak aztán kezdte vizsgálni a helyzetet, hogy nem csak egy törzs-társa tréfálta-e meg. Ám szinte biztosan ugyanez a viselkedés tapasztalható a modern nagyvadak esetében is, mivel az úton sétáló inkább félreugrik a mögötte felhangzó motorbőgés hatására, mintsem kipróbálja a sofőr fékezési reflexeit. De az előbbi hasonlattal élve a társadalmi ragadozókat is inkább elkerüljük, mivel aránylag kevés Batman rohangál közöttünk.

A problémák az előítélettel ott szoktak elkezdődni, amikor az olyan tulajdonságokra kezd kivetülni, ami egyrészt nem azonosítható be egykönnyen, másrészt, ezzel párhuzamosan nem rendelkeznek egyértelmű külső jegyekkel. Elég a mentális képességekre gondolni, vagy az olyan komplex fogalmakra, mint a „becsület” vagy a „hazaszeretet”. A mentális képességek mérése, az egyes képességek, készségek beazonosítása csak nagyon szélsőséges esetekben egyszerű, és még ebben az esetben is lehetnek kirívó példák. Elég lenne az „idiot savant” kategóriára gondolni. A külső jegyek, esetleg nyilvánvaló viselkedési deficienciák alapján sokszor akár le is írható azon embertársainkra, akik egy-egy területen mégis kiugró képességekkel rendelkeznek. Ha a külső jegyek alapján ítélnénk csak meg ezeket az embertársakat, akkor vajon jól tennénk-e, ha engednénk a benyomásoknak alapos ismeret nélkül? Márpedig a történelem során sokszor az elkülönítés, a harag, a gyűlölet és a megvetés céltáblái voltak, még azokban a korszakokban is, amikor a keresztényi etika nagyobb dicsőségére már nem ölték meg őket a születést követően, vagy gyermekkorban. S ezekben az esetekben olyan tényezőkről beszélhetünk, melyek mentális, illetve érzelmi tesztekkel elég jól behatárolhatók.

Amikor olyan fogalmak kapcsán alkotunk ítéleteket, amelyek kapcsán magunknak is inkább érzéseink, mint definicióink vannak, akkor eljuthatunk ugyanahhoz a meghatározási dilemmához, mint a diszkrimináció kapcsán említett „kik vagyunk” kérdése. Azzal, hogy pontosan kellene tudnunk, hogy „mik, milyenek vagyunk”. Elvégre korántsem biztos, hogy amit mi becsületesnek gondolunk, az a környezet számára is az. Nagyon sarkítva a példát olyan ez, mint a partizán, illetve a terrorista fogalma. A megszállt ország ellenálló csoportjai a megszállók szemszögéből biztosan terroristák, míg a lakosság számára ők a felszabadulásért harcoló partizánok lehetnek. Miközben az egyes ember számára mindkét esetben a „hazaszeretet” a mozgató rugó. Nincs tehát olyan biztos mérce, ami alapján az ilyen fogalmakat pontosan kalibrálni lehetne. Még akkor sem, ha törvényekbe lefektetett játékszabályok mentén gondolkodunk. Ahogy ugyanis azt éppen a hétköznapok mutatják, nem mindent érzünk becsületesnek, igazságosnak, ami a törvények betűi szerint különben rendben is lenne.

Amiért pedig ennyit foglalkoztam a témával az az, hogy a fizikai lét jól felismerhető veszélyeinek síkját elhagyva, és dinamikáját tekintve lehet gond az előítéletekkel. Amikor olyan egyedi jellemzők megítélésével párosul, összekapcsolódik azokkal a diszkriminációs jegyekkel, melyek közösségi és nem egyedi jellemzők. Legyen az akár bőrszín, beszélt nyelv, állampolgárság, vagy bármi más, ami alapján egy adott csoporthoz tartozás beazonosítható. Akár a fizikai veszélyérzetre is visszahatva különben, amikor egy adott jellemzőt fizikai veszélyforráshoz kapcsolunk. S mielőtt azt hinnénk, hogy ezek csak negatív tartalmúak, van pozitív előítélet is. Az olyan kijelentések, mint a „magyarok tehetségesek”, illetve a „németek precízek”, semmivel nem kevésbé előítéleten alapulnak, mint az „arabok lusták” kitétel. Holott teljesen nyilvánvaló, hogy nem minden magyar egy potenciális Jedlik Ányos, és nyilván vannak trehány németek, illetve szorgos arabok. Ugyanakkor nehéz nem látni, hogy az előítéletek tartalma egyfajta „hierarchiát” is jelez. Akit a hierarchiában azonos, vagy magasabb szinten kezelünk, ahhoz hajlamosak vagyunk pozitív, míg a többiekhez inkább negatív tartalmú előfeltevésekkel viszonyulni.

S ez akár történelmileg beágyazott hierarchiát is takarhat. Amikor ugyanis bármely kultúra felsőbbrendűségének képzete megjelenik, az nyilvánvalóan csak valakiknek az alsóbbrendűségét feltételezve értelmezhető. Amikor tehát, a korábbi példánál maradva, a keresztényi európaiak felsőbbrendűségének képzete megjelenik a pogány arabokkal szemben, akkor nyilvánvalóan egy negatív képzettársítás is megjelenik. Nem kis részben az akkori keresztes hadjáratok szervezőinek felelősségéből, melyek során ezreket öltek meg tulajdonképpen előítéletességből. S ez az a pont, ami, kis vargabetűvel, ismét elvezet az idegengyűlölethez. Ahhoz ugyanis, hogy a másikat ellenségként kezelje valaki, könnyebb út vezet a negatív előítéletességen keresztül. Ami különben fordítva is igaz, hiszen ellenséghez könnyebb negatív képzeteket kapcsolni. Végső soron olyan önerősítő ciklussá válva, ami a végén akár teljesen elszakadhat konfliktus valós forrásától. Egyfajta absztrakt síkra emelkedve, és akár generációkon, történelmi korokon keresztül átörökítve az előítéleteket, és vele az ellenérzéseket. Lényegesen elszakadva már az eredeti okoktól, törekvésektől, és nem egyszer újratermelve azt a problémát, amit társadalmi szinten képviselni képes. Egyszerűen azért, mert összemossa a racionális eseteket az irracionális ítéletalkotással. Egyfajta féligazságok hálóját vetve ki, ami különben politikai okokból nem egy esetben kihasználásra is került.

Az ugyanis még a negatív előítéletek esetében sem állítható, hogy az, illetve a diszkriminatív gondolkodás, vagy akár a kettő együtt, azonos lenne az idegengyűlölettel. A gyűlölet ugyanis egy érzelmi viszonyulás, ráadásul nem is azonos a szeretet hiányával. Ahogy embertársaink zömével szemben is inkább közömbösek vagyunk. Nem szeretjük, de nem is gyűlöljük. Tudomásul vesszük a létét. Amikor tehát valaki eljut arra a pontra, hogy érzelmileg kezd viszonyulni a tőle különbözőhöz, az egy olyan minőségi ugrás, aminek megtételéhez nem egy esetben valamilyen külső pöccintés kell.

Simay Endre István

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Comments on Facebook