Mese, mesélés, etika.

Forrás: www.fanpop.com

A mese a gyermeki élet fontos tényezője, de a felnőttek számára sem képvisel idegen világot. A különbség inkább csak az, hogy a felnőttek többnyire önkiszolgálóak, és egy, már kialakult, saját ízlésvilág mentén válogatnak. Bár, ha a például a filmek, színdarabok világára gondolunk, akkor még ebben az önkiszolgálásban sem lehetünk teljesen biztosak. Kicsit azt képviselik, mintha a felnőtt is magában hordozná a mesehallgató gyermeket. Azt, akinek felolvasták, megmutatták, elmesélték a nagybetűs Mesét. Azt a mesét, aminek, mint arra számosan rámutattak már a gyermeklélektannal foglalkozó közül, egyszerre van szórakoztató és kapcsolattartó szerepe is. De van még valami. Valami, ami kicsit túlmutat ezen, és egyfajta értékkészletet ad tovább a generációk között.

Ahogy annak idején talán a tűz körül kuporgó törzs tagjai között egyfajta értékközvetítők lehettek a szájról szájra terjedő, és nemzedékek láncolatát összekötő történetek. Mert az, aki valaha mesélt egy gyermeknek, szinte biztosan érezte, ahogy az egyes történeti szálak óhatatlanul képviselik a pozitív, illetve a negatív értékeket. Szélsőséges példája ennek, ahogy sok mese alapján szinte megesküdhetnénk rá, hogy a legkisebb királylány egyfajta univerzális értékmérő. Olyan érték, ami önmagában méltó a megszerzésre. Akkor is, ha maga az olyan próbák forrása, amin felnőttként elgondolkozva annak megalázó, embertelen, vagy egész egyszerűen irreális voltán, aligha szeretnénk belefogni. A mese ugyanakkor elemelkedik ettől, és sajátos módon olyan absztrakcióhoz vezet, hogy a királylány megszerzendő kezének értéke felülír mindent, ami az ahhoz vezető úton vár a próbák teljesítésén fáradozó szemében. Minden kellemetlent, minden varázslatost, és mindent, amit a racionalitás elutasít. Ugyanakkor az is biztos, hogy mindez egy később, immár felnőttként nagyra értékelt etikai normává transzformálódik. Tulajdonképpen az ilyen jellegű mesefordulatokban tetten érhető az, amit nagyon leegyszerűsítve áldozatvállalásnak nevezhetnénk. Annak az előkészítése a gyermeki gondolkodásban, hogy igenis vannak olyan értékek, amikért felnőttként is tűzbe megyünk. Ha az immár nem is a legkisebb királylány. Hacsak nem a család királylánya, vagy királyfia, amennyiben a gyermekek bizony szinte abszolút értékként szerepelnek sokak számára. S inkább azt tekintik erkölcsileg, etikailag kirívónak, valamilyen szinten embertelennek, ha kiesnek ebből az értékpozícióból.

The Addams family
Forrás: panelsonpages

Ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy számos olyan mese, vagy mese gyanánt elmondott történet van, melyekben nem érhető ilyen egyszerűen az a norma, aminek közvetítésében részt vesz. Akkor azonban, amikor egy szülő, nevelő, vagy tanár mesél, mindenképpen a maga kommunikációját is hozzáadja a történethez. Alkalmazkodva akár tudat alatt, a metakommunikáció szintjén ahhoz, amiről futólag volt szó korábban. Ahhoz, hogy a mesélőnek magának mi képviseli a pozitív, vagy a negatív szálat a történetben, melyikhez társít követendő vagy elutasítandó viselkedésmintát, értékrendet. A gyermek tehát a mesék alapján óhatatlanul egy erkölcsi, etikai értékrendet is megtanul. Leegyszerűsítve, megtanulja azt, hogy a mesélő szerint mi jó és mi rossz. Mégpedig olyan módon, ami egyben a felnőtthöz, mint igazodási ponthoz, való alkalmazkodás részeként épül be a gyermek gondolkodásába. A metakommunikációval magyarázható módon akkor is, ha a „mesélés” még sokkal inkább képeskönyvből való beszéd, mintsem valódi mesélés lenne. S akkor is, ha később, a szöveges mesék korszakában már a képektől elvonatkoztatva adja át a felnőtt társadalom a történeteket. Az, hogy eközben általános értékrendek közvetítődnek, sokszor fel sem tűnik. Annyira triviálisnak tekintjük ezeket, hogy erre alapozva, és megfordítva az értékrendeket film-forgatókönyvet lehet írni. Gondolhatunk például az „Addams family” címen ismert filmekre. Amikor is a mások által elutasított a norma, megjelenve a mesélés során, sajnálandónak ábrázolja a „Jancsi és Juliska” boszorkányát. A filmen szórakozva talán bele sem gondolva, hogy mennyire egyszerűen ébreszthetne rá bárkit arra a nagyon egyszerű jelenségre, hogy bizony, a mesehallgatás során megtanuljuk, hogy a „gonosz boszorkány” márpedig rossz.

Az persze egy megint más kérdés lehet, hogy a mesék negatív hőseivel szemben szinte minden megengedett. S csak reménykedhetünk benne, hogy az ezt hallgató gyermek, a valóság és a mese kettős világában megtanulja elkülöníteni a két világot. Mert azért érdemes megtanítani azt is a gyermeknek, hogy a mese erkölcsisége nem teljes mértékben csereszabatos a hétköznapi világéval. Még akkor sem, ha nem egy esetben a történelem erre sokszor rácáfolni látszott. Akkor, amikor a vélt vagy valós ellenségek megsemmisítésén fáradoztak eleink. De ettől függetlenül, sokszor tapasztalhatjuk, hogy a mesék hőseivel való azonosulás segít az olyan emberi értékek kialakulásában, mint például az empátia. Éppen a már említett kettős világban való eligazodás támogathatja az érő szellemet azon az úton, hogy a másik ember „világát” is létezőnek fogadja el. A maga értékeivel, nézeteivel, és „koordinátáival”. Ezek azonban már olyan komplex értelmezési tartományai a meséknek, amihez bizony szükséges a mesélő által biztosított, és az ő személyes kommunikációjában megnyilvánuló „használati utasítás”. Amiért pedig többször kiemeltem a mesélőt, az nem véletlen.

Annak hiányán, pontosabban a személyes kommunikációjának hiányán érhető tetten az, amit a digitális gyermekmegőrzők kártételeként szoktak emlegetni. Holott sokszor nem az a televíziós mesenézésben a legnagyobb probléma, hogy egyfajta konzervet ad, vagy félelmetes. Ha szellemi vagy vizuális konzervet keresünk, akkor a képeskönyv, vagy akár a mesekönyv is tekinthető annak. S félelmetességben sem feltétlenül maradnak le meséink, vagy történelmi történeteink a filmekben láthatótól, vagy az interneten olvashatótól. A probléma a másodlagos kommunikáció, az értelmezés hiánya. A filmekben feltrancsírozott rajzfilm-szereplő esetén nem igazán fog senki odaszólni, hogy „ugye, te ezt nem csinálnád?”. A film megy tovább, és minden, a gyermek számára elfogadott személytől érkező, etikai normaközlés nélkül fogják feltrancsírozni a következőt is. Akár nem kevésbé irreális keretek között, mint a mesekönyvekben. S még a jobbik eset, ha egészen irreális körülmények között. Mert akkor legalább arra van esély, a felnőtt kontroll-kommunikáció hiányában, hogy a hétköznapokban való visszaigazolódás hiánya legalább a kettős világ-mércét képes lehet megtanítani a gyermeknek.

Az elmondottakból az is következik természetesen, hogy a filmek, még a legostobábbnak tűnő filmek sem önmagukban károsak. Az teszi károssá, ha a gyermekkel foglalkozó sajnálja az időt arra, hogy odaüljön, és a közös program örömét is odaadja a távirányító mellé. No meg persze ennek következtében a közös megbeszélés lehetősége előtt is elvágja az utat. Mert neki magának fogalma sincs arról, amit a gyermek látott. Az a probléma, ami a gyermeknek a látottak alapján felmerül, számára nem probléma. Ellenben roppant idegesítőnek élheti meg a kétségtelenül előforduló irracionális történések elmesélését. Így nem csak, hogy nem segít egyfajta etikailag, emberileg emészthető keretbe helyezni a látottakat, hanem még el is idegenedik a gyermektől. Óhatatlanul egy olyan, akár önerősítővé váló spirál beindulása előtt is megnyitva a kapukat, mely végletes károkat okoz a gyermek érzelmi fejlődésében. Például, mert olyan pozitív megerősítést ad, amely a „hagyjál békén” mentén jutalmaz. Bezárva a gyermeket egy olyan világba, amiből kitörni önerőből szinte csak véletlenül sikerül, és akkor is gyakran agresszív utakon törve át a falakat. S alighanem ez az, amiért sokan a filmeket teszik felelőssé a gyermekek elidegenedett erőszakosságáért. Holott azok is csak éppen olyan „képeskönyvek”, melyekből nyomtatott formában mesélni szoktunk. Nem a film tehet arról, ha az a gyermekkel közösséget nem vállaló, azt ignoráló felnőtt beszélő képeskönyvként és gyermekpásztorként használja.

Simay Endre István