2012. október 21., vasárnap

Rétvári Bence árnyékkereszténysége.

Del Parson festményén Jézus
gyermekeket áld meg.
Forrás: www.lds.org
Rétvári Bence kijelentése arról, hogy az élettársi kapcsolat nem keresztény, immár több napja érik a kommunikációs komposzt-halomban. A kijelentés keltette véleményhullámok első gyűrűi szintén felcsaptak, miközben végső soron az államtitkár kijelentése csak reflektál a katolikus lobbi-párt lélek-képviselői közül korábban felszólaló Varga László mondataira. Kicsit talán sarkítva, és ezzel a kiátkozás határáig elsunnyogva a sekélyes mondandójával, de tulajdonképpen megfelelve annak a rendezvénynek, amin felszólalt a KDNP-delegálta kormányközeli seprő. A Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium államtitkára csütörtökön Keresztény Értelmiségiek Szövetségének rendezvényén gondolta kifejezni tudatlanságát az emberi kapcsolatok terén.

Az, hogy a családnak, de még a felelősségvállalásnak sem sok köze van ahhoz, amit egy papír képes képviselni, már többször leírtam. Legutóbb éppen Varga László nem kevésbé ominózus kijelentései kapcsán. Ezt csak annyiban ismételném, hogy természetesen sem a szülői felelősségvállalásnak, sem a családként való működésnek sincs semmi köze az említett aktushoz. Mármint egy önkormányzati irodában, vagy egy keresztény templomban lezajlott aktushoz. Amennyiben a jogi aktust értjük ez alatt, és nem valami mást, amitől sokkal inkább függ a gyermekvállalás. Ellenben, amire gondolva az iroda íróasztala alighanem kényelmetlen, míg a templomban tényleg nem illik. Tehát maradjunk meg annál a pontnál, hogy van egy jogi aktus, ami aszerint változik jelenleg, hogy a felek házasságra lépnek-e, vagy „csak” élettársi kapcsolatot jegyeztetnek be az önkormányzati irodában. Az utóbbi az, ami Rétvári államtitkár úr és párttársai, tehát tulajdonképpen elvtársai szerint nem keresztény. Ez magánvéleményeként meg is állhatja a helyét. Elvégre senki nem kényszerítené őt olyan bűnös dologra, hogy pusztán együtt élje le az életét azzal, akit szeret. Minden egyházi hozzájárulás nélkül, és bele a nagyvilág társadalmi ősvadonjába. Magánemberként azt mond, amit akar, és amíg az nem közveszélyes. Egy minisztérium, és ráadásul a közigazgatásért felelős minisztérium államtitkáraként azonban már nem magánember.

Óhatatlanul belekeveredik egy olyan helyzetbe, amibe talán nem is akart. Legyünk optimisták ugyanis, hogy a nyilatkozata csak futó emberi gyengeség, a közösség támasztotta vélt normáknak való megfelelés következménye. Az ugyanis nyilvánvaló, hogy a később kiadott helyreigazítás csak még jobban kiemelte az eredeti nyilatkozat sutaságát. Mert miközben emlegeti az élettársi kapcsolatban született gyermekeket, miként beszélhet azonos neműek kapcsolatára szűkítve csak a kérdést. De talán nem is ez a lényeg, hanem az a kitétele, miszerint az élettársi kapcsolat nem keresztényi. Ez az említett konferencián lehet a csoportnyomás kiváltotta megnyilatkozás, és még lehet akár valóság is. Azonban erre az egyetlen adekvát válasz az lehet, hogy: na és? Ugyanis alapvetően Rétvári Bence kirohanása akkor lehetett volna indokolt, ha ő, mint keresztény, és a papi szalagátvetésben feltétlenül hívő arra kényszerítve érezte volna magát, hogy házasságát felbontva éljen eztán élettársi kapcsolatban csupán. Azonban erről szó nincs. Sokkal inkább arról, hogy ő kíván egy olyan etikai szemléletet rákényszeríteni másokra, ami különben nekik nem feltétlenül sajátjuk. Olyan szemléletet, amit megvallani nem kötelesség, és nem is kizárólagos. A világvallásoknak is csak egyike, és csak a szemellenzősen bátrak, a buták merhetnek olyan kijelentéseket tenni, hogy csak egy adott vallás támogatói tekinthetők egy emberi közösség fontos tagjai. Mert mi légyen a többi vallás támogatóival, vagy az ateistákkal. Milyen jogon állíthat egy kormányzó párt képviselője, a kormány tisztviselője bármit is az ő magánéletük minőségéről.

Miközben tulajdonképpen nem is igaz az említett szemlélet annyiban, hogy az etikai normák egy adott társadalmi együttélési rendszerben értelmezettek. Még az is csak erős fenntartásokkal kezelhető tehát, hogy létezik-e egyáltalán keresztényi etika, mivel, nagy valószínűséggel, sokkal inkább a társadalom etikai normáinak egy vallási szemszögből való értelmezéséről van szó csupán. Miközben az európai kultúrára az évezredes kereszténység eléggé rányomta a bélyegét ahhoz, hogy az egyes emberek szemléletének a mélyében akkor is megtalálhatóak legyenek egyes hagyatékai, ha annak nincs is tudatában. Ami különben korántsem jelenti azt, hogy baj lenne. Elvégre azt, hogy nem illik lopni, illetve megenni fele-, vagy egész barátainkat, alighanem templomok nélkül is el tudjuk fogadni. Az pedig, hogy az utódok felnevelése felelősséggel jár, azt olyan messziről hordozzuk génjeinkben, amilyen régi az anyai ösztön. Ezt valami különleges keresztényi értékként feltüntetni olyan szintű álszentség, amire csak a vallási vakhit és a politika képes. Így természetesen az az állítás, hogy az együttélésnek a felelős utódnevelési feladata csak valami vallási szósszal leöntött etikai kotyvasztó-tégelyből csírázhat ki, az hazugság. Ebből aztán az is következik, hogy nem véletlenül őrzi a Biblia is több helyen annak a nyomát, hogy az utódokról való gondoskodást, illetve a közösség fennmaradását elébe helyezi a formalitásoknak.

Ezt őrzi az a Jézus-nak tulajdonított vágy, hogy a gyermekeket kéretik közel engedni hozzá. Vallásuktól, származásuktól, és a szülőktől függetlenül. Ahol ugyanis ez szerepel a Bibliában, ott mindezen szempontokról szó nem esik. De természetesen messzebbre is visszanyúlhatunk abban a történetfonatban. Abban, amit az I. Constantinus, vagy Nagy Konstantin, római császár által elnökölt niceai zsinaton beszavaztak a Bibliába. Ha ugyanis Onan történetét elolvassuk, akkor megtudhatjuk belőle, hogy voltak akkortájt felavatott paráznák, és az Úr kifejezetten elvárta, hogy az elhalt testvérnek a család más férfitagja támasszon utódot. Legyez az akár sógor, vagy após. Tehát csupa olyan dolog, amitől Rétvári Bencének alighanem libabőrös lenne a háta, ha elolvasná egyszer Mózes első könyvét. S alighanem megállapítaná, hogy valami rémes dolog lehet, ha Jahve ilyen keresztény etikától idegen dolgokat hagyott jóvá. Az olyan apróságoktól pedig aligha hagyná magát zavartatni, hogy Jézus alapvetően nem vallásalapítónak, hanem a zsidó vallás tanítójának tartotta magát. Nem elutasítván az ószövetség, és közte Mózes tanításait. Az meg kifejezett pongyolaság lehet a KDNP politikusai szempontjából, hogy Jézus elfeledkezett rendelkezni arról, hogy csak a keresztény egyházak által szentesített házasságból született gyermek számít igazán gyermeknek. Igaz, akkortájt keresztény egyházak sem voltak, és még maga Jézus is csak Jahve apaságát figyelembe véve kaphatna némi felmentést Rétvári államtitkár úrtól a létre.

A családja ugyan semmi segítséget nem kaphatna, hiszen valójában talán nem is lehetne családnak tekinteni. Kérdés, hogy a mai hazai KDNP-től milyen segítségre számíthatott volna a taníttatásban, az előmenetelben. Mert amennyiben komolyan kellene venni, hogy csak az általuk szentesített házasság eredményezhet családot, akkor Jézus, de még talán az apostolok is bajban lennének a származásukat illetően. A keresztényi egyházak által végrehajtott szertartás szerinti házasságból például biztosan nem származtak. Példaként a helenizált zsidó családban született Pál apostol is felhozható akár. Az egyes, magukat keresztényinek tartó politikusok számára aztán kialakulhat az a furcsa helyzet, hogy ami elég jó volt Jahve-nak és Jézusnak, az nem elég jó Rétvári Bencének, vagy másoknak az államtitkárt delegáló pártban. Az árnyékkormányok mintájára valamiféle árnyékkereszténységet képviselve. Az ugyanis aligha jelenthet mást, amikor a KDNP olyan, kereszténységre hivatkozó, vallási cenzust kíván életbe léptetni a családok minősítésekor, ami végső soron köszönő viszonyba van csupán a kereszténység eszméit megalapozókkal. Elköszönő viszonyba. Sokkal inkább figyelve arra, hogy a keresztény egyházaknak olyan hatalmat biztosítson, ami alapvetően pontosan azt a gazdasági hatalomkoncentrációt készítené elő a lélekkufárság szintjén, ami annak idején a szekularizációs törekvéseket előidézte. Így hazánk valóban élenjáró lehet az állam és egyház kapcsolatának újragondolásában. Amennyiben, pár száz év után, fel lehet majd újítani a szekularizációt célzó törekvéseket. Addig pedig állami jogosítványokat adna bizonyos társadalmi szolgáltatások megtagadására egyes, különben társadalmilag családként jól funkcionáló, együttélésektől.

Ha pedig valakinek kétségei lennének a gazdasági hatásokról, akkor nem szükséges a középkor egyházi vagyonkoncentrálására visszatekinteni. A napi hírekben, és a közelmúlt történéseiben is találhatunk nyomokat. Egyrészt gondolhatunk, hogy hány gyermeket nevelő családtól lehet majd megvonni hosszú távon a támogatásokat, amennyiben egy vallásközpontú lobbi-párt egy tollvonással elintézi, hogy ne is tekintsék ezeket családnak. Egy füst alatt másodrendű zabigyerekké degradálva mindenkit, illetve bárkit, akinek a családja nem tetszik a KDNP-s uraknak. A rövid távon ható tevékenység egyik napokban olvasható híre szerint a piaristák egy kisebb vagyont kaptak csak úgy. Mert azért egy közel egymilliárdos miniszterelnöki adomány mégis egy kisebb vagyon. Még akkor is, ha az érthető magyarázkodásban úgy mellesleg az iskolafejlesztés is szóba került a rend likviditási problémáinak szanálását követő célok között. Azonban érdemes ennek kapcsán esetleg azon is eltöprengeni, hogy az egyházi iskolák mennyire alkalmasak a világnézetileg semleges oktatás következetes végrehajtására. A gyermekekkel való iskolai foglalkozással kapcsolatban pedig szintén lehetnek kétségeink, előfeltevéseink, ha a családok némelyikét a politika is csak megvetéssel képes kezelni. Éppen abból a szempontból, ami egy keresztényi szerzetesrend központi kérdése lehet. A keresztény vallás.

Simay Endre István

1 megjegyzés:

  1. "még maga Jézus is csak Jahve apaságát figyelembe véve kaphatna némi felmentést Rétvári államtitkár úrtól a létre."

    Ritka szép megfogalmazás :-D

    VálaszTörlés

Comments on Facebook