Charlie Hebdo: Beton-lazagne

Talán még emlékeznek többen arra, hogy egy marék fegyveres betört egy szerkesztőségbe és tüzet nyitott mindenkire, aki ott volt. Azokra is, akiknek köze sem volt a szerkesztőség munkájához. Aztán talán arra is, hogy a lap kiadói igyekeztek ebből a legnagyobbat kaszálni. Most ismét a halottak sírján táncolva törtek újabb babérokra.

Aki a fentiek alapján a Charlie Hebdo-ra tippelt az nyert. Annak idején a mohamedánokat hitükben sértő rajzokban látták a legjobb módszert a népszerűség hajhászására. Ami akkor, ha a társadalom egy része elindul a szélsőségek felé, talán elég jó üzlet. Elvégre legalább a szélsőjobb olvasótábora veszi a lapot. Bár, a kiadót akkortájt fenyegető csődhelyzet nem azt mutatta, hogy a Charlie Hebdo említett törekvése egy sikervállalkozás lett volna. Azért serényen dolgoztak. Egész addig, amíg az említett fegyveresek ólomosztásba nem kezdtek. Ami, és ezt azért kiemelném, akkor sem bocsánatos, ha akármilyen rajzok jelentek meg akárhol. A halottak elnézést sem tudnak kérni, és a gyilkosság mindig visszavonhatatlanul kitöröl egy életet az emberiség nagy könyvéből. Egyáltalán nem véletlen, hogy a halott mindig is bírt egyfajta emelkedett státusszal. S sajnos az sem, hogy a halott meggyalázása nem egy esetben volt eszköz a közösségek megtörésére. Nem egy esetben vallási közösségek megtörésére. 2015 januárjában nem véletlenül igyekeztem az áldozatokra is ráterelni a figyelmet. Még ekkor is, ha a szerkesztőség rajzolói taplók voltak.

S nem abban az értelemben figyelmeztetni arra, hogy a halott tiszteletet érdemel, ahogy például a magyar miniszterelnök „figyelmeztetett”. Aki Párizsban járva inkább az új ellenségkép kialakításával, mintsem a gyásszal volt elfoglalva. Ahogy az sem igazán tetszett, hogy a kiadó inkább még egy bőr lehúzását gondolta ildomosnak a halottakról. Akiket a média már eléggé megnyúzott addigra. De érthető. A lövöldözés egyik legnagyobb haszonélvezője a kiadó volt. Ha tetszik „eltakarította” az egyre kevésbé vállalható rajzolói gárdát. Egyben, mint az lövöldözés egy éves évfordulójára kiderült, megmenekült a csődtől is a lap gazdája. A politika, pontosabban az ellenségképekre vágyó politika, is profitált belőle. Egy percig sem vitatva azt sem, hogy sok, sokkal jobb szándékú embert is elsodortak az események és a pillanatnyi indulatok. Olyanokat, akik különben szinte biztos nem szerveznének zenés pikniket. Mert józanabb pillanataikban tudják: emberségükben sértené a holtak hozzátartozóit. Ahogy emberi mivoltában sértő az a humor, ami fogyatékosokkal viccel, vagy bárki legbelsőbb hitét figurázza ki. Amiért okkal mondhatta Karinthy: „Humorban nem ismerek tréfát”.

A látszólag nagyon hosszú felvezetést azért tartottam szükségesnek, mert a Charlie Hebdo szerkesztősége láthatóan továbbra is abból kíván hasznot húzni, hogy átlépi azt a határt, ahol a humor már nem humor. A BBC számolt be arról, hogy legutóbb az olasz földrengések áldoztainak a sírján sikerült pikniket ülni. Laza egyszerűséggel egyfajta beton-ember lazagne gyanánt ábrázolva az egészet. Ami biztos roppant vicces. Párizsból nézve. Úgy, hogy egyik rajzolónak sem kell odamennie, hogy tíz körömmel kaparja ki a gyermekét, vagy legalább a holttestét a romok közül. Vagy akár a szőrös gyereket. Bár, szerintem, Párizsból nézve sem túl vicces. Inkább bunkó. Még akkor is, ha ezért nem fognak lőni.

De biztos van egy réteg, a suttyóké, akik majd pénzzel honorálják az előadást. A Charlie Hebdo kiadója meg láthatóan az maradt, ami volt. A mások hitén, problémáján, kárán, halálán élcelődő kufárok klubja.

Andrew_s