2015. január 8., csütörtök

A Charlie Hebdo incidens és a keselyük

Türke András István azt hiszem sokakat gondolkodásra serkentő írást publikált a Kitekintőn. „Nem vagyok Charlie, de Oszama sem” címmel. Valószínűleg olyan, a szólásszabadság és a szabadosság határát is érzékeltető gondolatokkal, amelyek részben vagy egészében mások fejében is kergetőzni kezdenek. Vagy kezdtek már akár jóval korábban is.

Egy konfliktus vétlen áldozataival, azok családjával ugyanis együtt lehet valószínűleg érezni. S együtt lehet valószínűleg érezni akkor is, ha ez az együttérzés nem jelent bármi áron való elköteleződést egy adott vélemény mellett, vagy nézetvilág ellen. Türke András István azzal a gondolatmenettel fejezi be az írását, hogy az iszlám vallási fanatikusok egyik célja éppen a nézetkaptafák sarkítása lehetett. Az, hogy a szolidaritás az áldozatokkal egybe mosható a blaszfémiák melletti kiállással. S ezzel leegyszerűsíti a fanatikusok számára a „mi” és az „ők” megnevezését. Célkeresztbe hozását. Ebben a gondolati fűzérben is lehet természetesen valami. Már csak azért is, mert a Charlie Hebdo, mint szatirikus lap valóban a vallásokat, vallási jelképeket és emblematikus személyeket kifigurázó, s ezzel a mások hitében sarkalatos pontok, személyek kinevettetését szolgáló művekben vélte megtalálni a harci eszközt. Még akkor is, ha a küzdelem tárgya a küzdelem maga esetleg.

De gondolhatunk pár más dologra is. A szerkesztőket is megértve kicsit. Azt hiszem ugyanis, hogy nagyon sokszor lehetett túl nagy a kísértés azzal demonstrálni a szemellenzős fanatizmus ellen, ami az azt képviselők egyértelmű provokálását jelentette. Valahogy úgy, mintha annak idején Tomás de Torquemada ellen Dávid-csillagok jegyében, ördögháton lovagló Jézus-ábrázolással akart volna valaki a „Tribunal del Santo Oficio de la Inquisición” embertelen idiotizmusa ellen fellépni. Nem vitatva azt, hogy a történelem során mindig voltak olyanok, akik a morgó oroszlán bajszát is meg akarták rángatni. Ezeket nem egy esetben tartották mártíroknak, szent őrülteknek a történelem során. Ahogy a történelem során nem egy esetben igazolódott: amikor az oroszlán mancsa odacsapott, sokszor váltak áldozattá azok, akiknek közük sem volt a helyzethez. Illetve azok, akik egyszerűen nem hitték el. Hogy nincs végtelen szabadság. A szólás, az ábrázolás szabadsága ott ér véget, ahol a másik ember gondolati, vallási szabadsága kezdődik. Nem kifigurázható egyik hit, egyik vallás sem. Mert ezzel az abban hívőket, mint embert sérti meg valaki. Ezen a ponton, szemléletében, pedig már nehéz megmondani, mennyire becsüli a másik embert, aki jogot formál annak korlátlan megsértésére.  

A Charlie Hebdo márpedig ezen a téren vétett. Nem is annyira az egyes vallások, mint az abban hívő emberek ellen. Ami egy percig sem menti fel a civilek védelmére kirendelt rendőr lemészárlását, és egy szerkesztőségben éppen ott tartózkodók válogatás nélküli legyilkolását. Alkalmasint a válogatott legyilkolását sem mentené. Mert az élet önkényes elvételére sincs feljogosítva senki. Akkor sem, ha komoly történelmi hagyományai vannak Európának is ezen a téren. Részben a már említett, középkori tömeggyilkosnak, és a mögötte álló szervezetnek is köszönhetően. De nem feledve: Működésük akkor sem levezethető a Bibliából, ha pápai felhatalmazással hajthatták végre tetteiket. A most aktuális esetben is igaz tehát, hogy nincs az a vallási fanatizmus, ami az említett cselekedetet mentené. Még akkor sem, ha a szerkesztőség rajzolói egyszerűen taplók, tapintatlan, másokat semmibe vevő, beképzelt alakok voltak. Azonban az emberi életnek, az ártatlanul megölteknek kijáró tiszteleten és együttérzésen kívül ne legyen kényszeres az azonosulás olyan „értékekkel”, amelyek nem, vagy csak önfeladással vállalhatók fel. Jóval túl a szólás szabadságán.

Miközben hallgatom a híreket, hogy a francia szélsőjobb már igényt formált a politikai haszon bezsebelésére. Aztán azt is rebesgetik, hogy a most bottal nyomon ütött gyanúsítottak megfigyelését éppen nem rég kezdték szüneteltetni. Miközben az Arab Liga is elítélte a történteket. Miközben a terrortámadás jó ok az iszlám közösségek, és a „többiek” közé éket verni, Miközben jó indok lehet egyes hivataloknak a személyes magánszférában kutakodni. Mert most a tömeghangulat ugyanúgy meglazíthatja az erre ható fékeket Európában, mint az ikertornyok lerombolását követő időszak Amerikában. A fanatikusok szellemi önkielégítésén kívül tehát bőven lehetnek politikai és hatalmi haszonélvezői a történéseknek. Még akkor is ha a tucatnyi áldozat hulláján hízó keselyűk gyanánt csapnak le. Ahogy azt sem hiszem, hogy a szokásos hatvanezer helyett most egymilliós példányszámmal ígért lapmegjelenést is a ráfizetés biztos ígérete motiválta.

Andrew_s

3 megjegyzés:

  1. 1, "A szólás, az ábrázolás szabadsága ott ér véget, ahol a másik ember gondolati, vallási szabadsága kezdődik." jol hangzik, de mi van ha az egyik szabadsaga nem ott er veget ahol a masike kezdodik? ha osszecsusznak a hiresen rugalmas vallasi szabalyok es ertelmezesek? Ki donti el kinek a gondolata erdemesebb a vedelemre?Arrol nem is beszelve, hogy ki donti el melyik "vallas, emberi gondolat" erdemes erre a vedelemre?
    2, az egymillios peldanyszamos megjegyzes ellege erdekesre sikeredett ez nem a profitrol szol, ez egy reakcio, lathato, hogy oriasi igeny lesz, ha a szokasos 60.000 peldanyban jelennek meg az nem eleg, ennyi.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. 1. Nincs jobb vagy nemesebb gondolat, ammenyiben nincs abszolút skála. Ezt szokták elfelejteni sokan. A liberalizmus ugyan szabadságelvűséget, de kompromisszumok rendszerét jelenti. Éppen a "mindenki szabadságának" tsizetelben tartására.
      2. A marketing-erő kihasználása "oriasi igeny lesz" nyilvánvaló. Nincs hír arról, hogy ingyen osztogatnák.

      Törlés
    2. 1. Az emberi méltóságot kísérő mértéktartás

      2. Az elegáns megoldás az lenne, ha ármegjelölés nélkül, de mégsem ingyen jelenne meg, és a megjelentetéssel, forgalmazással kapcsolatos költség feletti összeget (hasznot) egy közalapítványra, vagy -nak adományoznák.

      jaegtoer

      Törlés

Comments on Facebook