Rendszerbátorította pedofilia?

A gyermekek akkor is kiszolgáltatottak, ha csak a „normális” hétköznapok rendszere igyekszik a bedarálásukra. De különösen kiszolgáltatottak akkor, ha a szülő nincs abban a helyzetben, hogy megvédje. Amikor a közösségi szolidaritásra, a közösségi intézményrendszerre szorulnak. Ezért hatványozottan felháborítóak az olyan hírek, amelyek az ezen gyermekek helyzetével való visszaélést mutatják be.

Legutóbbi ilyen hír az volt, hogy orális szexre kényszerítettek gyermek-, és kiskorúakat egy nevelőotthonban. S ezen a ponton, azt hiszem, villámgyorsan le kell szögezni egy alapvetést. Azt, hogy a gyermek nem dönt a saját születésének sem helyéről, sem körülményeiről. A szüleiről pedig a legkevésbé. Aki tehát bármilyen előítéletét a gyermekek rovására gondolja kiélni, az keressen magának egy sötét sarkot, és szégyenét a falnak ugassa el. Nem mintha az előítéletesség különben egy dicséretes viselkedési minta lenne. De a védekezni képtelen gyermekkel szemben különösen szemét dolog. Amiért különben ezt érdemes leszögezni, az az, hogy nem egyszer olvasni olyan véleményeket, hogy a nevelőotthonokban úgyis csak „azok” gyermekei vannak. Mintha ezzel automatikusan felmentenék az ottani gyermekek helyzetével, érzelmi bizonytalanságaival visszaélőket. Amely visszaéléseknek csak a legszélsőségesebb formái a szexuális visszaélések.

Nem egyszer kapcsolódva az egyéb visszaélésekhez. Melyek sajnos, talán nem is annyira kirívóak. Például, egy 2011-es, ugyancsak botrányt kavaró „csomag” mára oktatási jogeset lett. Amely feldolgozásból egy gondolatot külön kiemelnék. Azt, hogy „Külön pszichikai alkalmassági vizsgálat intézményi szinten nincs, az alkalmasság előfeltétele (a munkáltató által kért szempontok alapján végzett) általános orvosi vizsgálat”. Mely kitétel az ombudsman akkori kérdésére adott válasz részeként is érthető. De amely állapottól, különösen, ha az ma is így áll a gyermekotthonokban, akkor elmondhatjuk: megáll az ész, és ácsorog. Ez ugyanis azt is jelentheti a gyakorlatban, hogy aki emberileg már szinte semmi másra nem alkalmas, az még mindig elmehet pszichológiai vámpírnak egy gyermekotthonba. Így nagyon szeretném remélni, hogy ma már nagyon komoly pszichológiai, és általános alkalmassági vizsgálatokon szűrik meg a nevelőotthonok, gyermekotthonok személyzetét. A teljes személyzetét. Mindenkit, aki bármikor kapcsolatba kerülhet a gyermekekkel. Aztán jön egy újabb „intézeti gyermekek” kárára elkövetett pedofil botrány, és ez a remény erősen megrendül.

Olyan gondolatoknak adva át a helyét, hogy valami alapvető, rendszerszintű probléma lehet. Beleértve azt is, amit környezet, akár a már említett előítéleteken keresztül közvetít. Amely egyfajta hallgatólagos eltűrését, illetve az eltűrés ígéretét, reményét jelenti az esetek kapcsán. Amihez társul az a mintaközvetítés, amelyben egyfajta buzdítás testesül meg a gyermekverés bocsánatosságát illetően. Beleértve azt is, hogy a gyermek szabadon verhető, ha utána kap egy kis csokit. Ha ehhez a mintához hasonlítjuk a pedofil nevelők által zsebpénzzel, játékokkal, és hasonlókkal „megfizetett” gyermek-szexet, akkor nehéz nem észrevenni a párhuzamot. S ez akkor is igaz, ha nyilvánvalóan szükség van még ehhez a gyermekek mérhetetlen lenézése, valamint a kiszolgáltatottsággal való visszaélésre beinduló szadisztikus vágyakozás. Mely utóbbi kiszűrése mégis csak ildomos lenne nevelők esetében.

De a rendszer a jelek szerint nem jól teljesít ebben. Holott a megtorlás akkor sem segít, ha azonnali. Ha évekig elhúzódik, akkor különösen nem. Miközben a tanúskodás örve alatt a gyermekekbe esetleg még jobban bevésik az emlékeket. Mert nincs a nevelőnek kiutalható olyan szintű büntetés, amely meg nem történtté tenné az elszenvedett megaláztatást.

Andrew_s