Színdarabos (ki)oktatás a vakságról

Forrás: Katona József Színház

A minap láttam egy előadást a vakságról a Sufniban. Nem a nagyi sufnijában, hanem a Katona József Színház, immár évtizedes múltra visszatekintő harmadik játszóhelyén. Az egyszemélyes darab címe is az: „Vakság”. Létrehozója a Nézőművészeti Kft. Témája a megvakulás. Műfaja? Hát ez kérdéses. Nekem leginkább monodrámának tűnt egy felvonásban. Ami, ha akarom nem monodráma, és nem egy felvonásban.

A negyedik éve futó darab hivatalos felállása ugyanis az, hogy van egy felvonás, amit Sárosdi Lilla játszik végig. Cseppet sem lebecsülendő fizikai teljesítménnyel. Tekintettel arra, hogy egy megvakuló lány fényvesztésének folyamatába enged belepillantani. Onnan visszafele haladva, hogy a színpadon „vakon” ismerjük meg. Az idézőjel pedig annak szól, hogy Sárosdi Lilla korántsem vak. Azért ez a színdarab során is kiderül. Már csak azért is, mert a megvakulás történetének eljátszása csak akkor hiteles, ha az elején azért nyomokban lát is. A színészi teljesítménynél pedig lényeges (lenne) a hitelesség. Ha pedig már a folyamatról van szó. Nagyon találó az a megfogalmazás, ami szerint a megvakuló ember „elveszti a szeme világát”. Abban az értelemben is, hogy a fény kiszürkül az életéből. De abban az értelemben is, hogy a környező világ információinak nagy részét a fény közvetíti. Az a fény, amit a szemünkkel érzékelünk, és agyunkkal dolgozunk fel. Nyilvánvaló, hogy akinél ez sérül, az a világról egy kicsit más képpel rendelkezik. Nem jobbal, nem rosszabbal, hanem mással.

Ugyanakkor a gyengén, vagy egyáltalán nem látó embertársaink ettől, még emberek, és emberként a társaink a társadalomban. Nem jobbak, és nem rosszabbak. Mások. Ahogy minden ember más. A látás képességétől függetlenül. Ahogy a kivételesen élesen látók között is van bérgyilkos mesterlövész, és precíziós műszerekkel dolgozó idegsebész. De ez utóbbinak a felismerése nem okvetlenül jár a nyilvánvalóan képesség-sérült emberekkel szembeni előítéletek feladásával. Lett légyen ez az előítélet pozitívan vagy negatívan megkülönböztető. Meg persze kinek pozitív, kinek negatív. Ahogy az kiderült az első felvonást követő beszélgetésen. Amikor is egy igen nagyhangú nézőtársnő az egyik ricsajban közölte, hogy igen: a vakok ugyanolyan emberek mint a többiek. Majd alig sokkal később hatalmas vehemenciával kifejtette: az integrált oktatás azért kell, mert akkor a látók, megszokják a vakokat és megtanulják kezelni őket. Mit sem foglalkozva azzal, hogy vajon az éppen érintett vak gyermeknek ez jó, vagy nem jó. Teoretikusan eljutva odáig, hogy az ami, szerinte, nekünk jó, az nekik jó kell, hogy legyen. Ennyit az előítélet-mentességről. Egy percig sem áltatva magam, hogy az érintett hölgy egy pillanatig sem ingott meg, vagy gondolkodott el azon, hogy az ő integrációs szemlélete egy felülről jövő megmondóemberség valójában.

Beszélgetés. Az első felvonás egy órája után egy második rész is következik a dramaturgia szerint. Ennek keretében, elvileg, az első rész élményeit, az annak nyomán támadt gondolatok megbeszélésének lenne meg a helye, illetve ideje. Amiből nyilvánvaló lehetne, hogy a „Vakság” alapvetően a drámapedagógiai foglalkozásokhoz szolgáltathatna alapot. Már akkor, ha a beszélgetés valóban beszélgetés lenne. Azonban a Sufniban, amikor ott jártam, nem igazán alakult ki beszélgetés. Mármint a közönséggel. Mármint a közönség azon részével, akik a szünetet nem távozással ünnepelték. Az ugyanis aligha beszélgetés, hogy a színpadra, bevilágítva kiülnek hárman, és gyakorlatilag egy második felvonás vesz ezzel a kezdetét. Először is azzal, hogy ők hárman jól elbeszélgetnek egymással. Majd a színpad versus nézőtér felosztás megtartásával a túloldalról várnak végszavakat. Amelyek nyomán szintén jól elmonologizálnak a színpadon.

Ez nem annyira drámapedagógia, mint egy második felvonás. Interaktív végszavazással. Ha oktatási modellben kell gondolkodni, akkor egy frontális oktatási módszer. Ami aligha kedvez a vélemények őszinte kimondásának. A „tanár-diák” viszonyban amúgy is létező demarkációs vonal fellazításának. Holott a „beszélgetés” valami ilyesmi lenne. Akkor talán több szerep juthatna az őszinteségnek, a valós elgondolkodásnak, az elvártnak hitt reakciók kinyilvánításának. De annak is, hogy elejét vegye a gyanúnak: a spontán megszólalók valójában szintén szerepet játszanak. A darab második felében rájuk osztott szerepet. Amely gyanú nem oszlott el attól, ahogy a magam hozzászólására reagáltak a még ott maradók. Nem egy anyázás miatt, és nem is azért, mert nagyon eltértem a tárgytól. Amennyiben az integráció kérdése valóban tárgysorozata volt a beszélgetésnek. Ellenben azok a hátrakapott fejek, a szemekbe kiült meglepetés mindent megért. No meg sokat megmagyarázott. A „beszélgetés” spontán voltáról is.

Azért persze a vakság, a képességhiányos állapotok emberi kezelése, emberi feldolgozása tényleg fontos téma. Lenne. De nem így. Ami Sárosdi Lilla, színészi teljesítményéből semmit sem von le. Igaz, hozzá sem tesz. Azért érdemes lehet megnézni a darabot. Majd a szünetben távozni, és kevésbé frontálisan megbeszélni a témát valakivel. Spontán, rendezetlenül. Csak úgy. Emberileg.

Andrew_s