2016. február 13., szombat

Energia-vákuum és labirintus

A nagy kavarodásban számos hír, hírszerű állítás sodródik szerteszéjjel. Így valaki a minap leporolta azt a közel egy éves tudósítást, amely szerint Indiában megépítenek egy egész erőművet a semmiből nyert energia kinyerésére. A hír annak idején valóban megjelent Indiában. De a téma időről időre lázba hozza a conteokat kedvelőket éppen úgy, mint a szkeptikusokat.

De mi van, ha mindkét oldalnak igaza van? Legalább egy kicsit. Ezen próbálgatok kicsit polemizálgatni a következőkben. Nem titkolva, hogy számos gondolat alighanem kölcsönben jár nálam. Ha elég sokfélét összeolvas az ember, akkor ez előfordul. Mert, ahogy az „Eredet” című filmben megfogalmazzák: a gondolat az egyik legfertőzőbb valami. Ugyanakkor számos gondolatnak már rég elfeledtem a forrását. Míg másokét nem. Így előre elnézést kérek, ha valaki forrásmegjelölés nélkül ismer rá egy sci-fi, vagy más mű töredékére. Írja be kommentbe. Szegényebbek nem leszünk általa.

A ring egyik sarkában, tehát, ott vannak a szkeptikusok, akik szerint ilyen eszközt nem lehet építeni. Különösen nem falusi körülmények között. Nélkülözve az egyetemi laboratóriumok felszereltségét, és legalább nyolc diplomát. Nem kevésbé nyomós érvként felhozva, hogy a vákuumból energiát nyerni, és egy kezdeti lökés után a betáplált energia sokszorosát kinyerni egy rendszerből lehetetlen. Mert sérti a különböző megmaradástörvényeket. Kivéve talán egyet. A hülyeség megmaradásának törvényeit. Holott ugyanezek a szkeptikusok nem szokták a neves egyetemek diplomáit keresni akkor, ha repülni látnak egy galambot. Ahogy a babiloni elemek készítőinek iskoláiról sem sokat tudunk. Holott Volta előtt nem kevéssel kielégített minden olyan követelményt, amely egy galvánelemtől elvárható. A másik jelentős tényező, amiről meg szoktak feledkezni, hogy a számon kért természeti törvények olyan halmazt képviselnek, amely halmaz elég rugalmasnak bizonyult az évezredek során. Érdemes tehát mindig hozzátenni, hogy az „ismert természeti” törvények alapján ítélkezünk. Történelmileg a „pillanatnyilag ismert” törvények alapján.

Cseppet sem zavartatva magunkat attól, hogy ma már nem igazán tartjuk elfogadhatónak a lapos Föld elméletét, és nagyjából van fogalmunk a villámlás természetéről is. Azonban a repülő galambot, a felvillanó villámlást kicsit korábban megfigyelte az emberiség, mintsem az első aerodinamikai, illetve elektrotechnikai tanszékek megnyíltak volna az egyetemeken. Melyeken különben tényleg alaposan a diákok fejébe képesek verni egy szabályrendszert. Olyan hatékonysággal, amely nem egy esetben emelt már falat a tudományos közösségek és a valóság közé. Amikor tehát a mélyen tisztelt szkeptikusok elkezdenek törvényekről, diplomákról beszélni, kezdjünk el nyugodtan gondolkodni azon a bizonyos „pillanatnyilag ismert” állapoton. Lehet, hogy nem segít, de ártani nem biztosan árt. Mert akkor jöhetnek a kérdések.

Leginkább arról, hogy biztosan állandó szabályrendszerrel bíró világ-e a mi világunk? Számos műben visszaköszön a gondolat, hogy ez korántsem biztos. Olykor tudományos polémiákat is hallani arról, hogy vajon csak egy univerzum létezik-e? S amennyiben nem, akkor mindenben azonosak-e a törvények, a természeti állandók? Meg egyáltalán: hol van? Körülöttünk? Messze tőlünk? Mi van a találkozási pontokkal? Az utóbbi kérdéseket olyan filmekből is visszahalhatjuk, mint a „Constantin, a démonvadász”. Amelyben, Isten, kezdetben, egy gyerek egy terráriummal, miközben átlapolva itt a menny és a pokol is. Ugyanakkor emlékszem: több fantasztikus novellában is megjelentek az átlapolt univerzum-képzetek. Féreglyukakkal akár. Amelyekről legutóbb valami ismeretterjesztő filmből rémlik: nem is okvetlen létezhetetlen képződmények. Ráerősítve arra, hogy az „ismert természeti törvények” halmazát nem biztos, hogy érdemes valami abszolútumként kezelni.

Miközben érdemes a korábban felbukkant terráriumos hasonlatról is szót ejteni. Akárkinek a kezében is van az a bizonyos terrárium. A különböző művekben elég régóta felbukkan a „teremtett világ” képzete. A vallási ihletettségű művek valamilyen istenséget helyez a teremtő képébe. A „Mátrix” pedig robotokat. De van olyan novella, amelyben az emberek teremtenek egy mini-univerzumot (Donald A. Wollheim: Az idő peremén). S persze ott van Asimov örökbecsű novellája a témában: „A tréfamester”. Amelyben a viccek sem mások egyfajta teszteknél.

Ha innen nézzük, akkor az olykor felbukkanó, látszólag lehetetlen jelenségek, hírek is lehetnek egyfajta teszt részei. Olyan gondolatokra jutva akár, hogy a kísérleti patkány a labirintusban mennyire érzi valóságosnak a világát. Az emberiség meg miként érzékelné, ha olykor új ajtót nyitnak a labirintusban? Szelektív vaksággal? Tagadással? Eretneküldözéssel? Ahogy Galilei is hajszállal úszta meg?

Jut eszembe! Napjaink egyik tudományos újdonság a gravitációs hullámok létének igazolása. Függetlenül attól, hogy I. Newton alighanem meglepődött volna a híren, javaslok egy novellát gyorsan (újra)olvasni. Írta Raymond F. Jones. Címe: „Zajszint”.

Andrew_s

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Comments on Facebook