2016. február 5., péntek

Horda-vélemény a legitimációról, ellenzékről és hatalomról

Civilizáció-találkozó
Forrás: www.play-auto.net
Az írás eredetileg egy válasz volt, egy ma már szinte ősöreg, hiszen tavalyi írásra. Azt hinnénk, hogy idejét múlt. Ugyanakkor, a napi események fényében, mégsem teljesen időszerűtlen. Lehet kérdezni talán, hogy miért nem az ÉS-ben, ahol az egyes gondolataiban recenzált cikkek megjelentek. Nos. Leginkább azért, mert az ÉS főszerkesztője válaszra sem méltatta az elküldött kéziratot. Nyilván okkal. Ő dolga. A vélemény meg az enyém.

A napi hírforgatagban néha nem is árt megállni, és végigtekinteni a folyamatokon. Szellemi oknyomozás gyanánt. A maffiaállammal kapcsolatban, a Halmai Tamásnak és Sebestyén Eszternek, az ÉLET ÉS IRODALOM LIX évf./39. számában megjelenő írásából, a mintegy kedvcsinálónak, kikerült részletek mindenképpen ilyenek. Olyan oknyomozásnak is tekinthető módon, ami azt vizsgálja: az, amit naponta tapasztalunk, az miként fér össze azzal, amit egyénenként sokszor elutasítunk. Még azok is, akik tömegben maguk is naponta tekernek egyet a főhatóság előtti malmokon.

A továbbiakat nem az említett írás, illetve részleteinek boncolására szánom. Az érdeklődők azt elolvashatják tőlem függetlenül is. Az első részletet is a Kanadai Magyar Hírlap vagy a Gépnarancs „hasábjain”, illetve az előbbi portálon második részt is. Ezekben olyan kérdések is bonckés alá kerülnek, melyek érintenek korábban, általam is áttekintett folyamatokat. Ez korántsem jelenti azt, hogy másolással vádolnám a szerzőket. Pusztán arról van szó, hogy máshonnan nézve egy másik lejtőt látunk ugyanazon a hegyen. Így aztán az egyik pontról oknak látszik valami, ami maga is következmény egy másik pontról szemlélve. Függetlenül attól, hogy az önáltatást félretéve, a csúcsokra törő oligarchikus uralkodóréteget aligha érdeklik, illetve érintik meg ezek a gondolatok. Halmai Tamásnak és Sebestyén Eszternek az írása talán több ponton alighanem vitatható. De ezek közül kettőt, az általuk említett, és a „csak a te érdekedben nyomlak el” mottójú kommunikációs legitimáció szükségességét, illetve az ellenzéki tehetetlenséget emelném.

A kommunikációs legitimáció szükségessége olyan kérdés ez, amely az említett írás szerint is megfontolandó. Alapvetés gyanánt azt említve, hogy az „autokrata rendszereknek megfelelő legitimációra van szükségük”. A szerzők válasza sejthetően: igen. Annak alapján, hogy a szerzők hosszan taglalják, maffiokrácia álvalóság-képzését. A saját legitimálása érdekében. A szükségességről Halmai és Sebestyén elég sajátos választ adnak: „az „autokrata rendszereknek ... igyekezniük kell azt a látszatot kelteni és fenntartani, hogy az általuk kiépített rendszer az alávetettek érdekeit szolgálja, az uralom hasznos, helyes és igazságos”. Ugyanakkor levezethető, hogy valójában az autokráciának nincs szüksége erre a fajta kommunikációs legitimációra. Arra, amelynek mottója, mint írtam korábban, az lehetne: „én csak a te érdekedben nyomlak el”. A levezetés megalapozásához visszanyúlnék két korábbi íráshoz. Ezek egyike a társadalommal foglalkozik, mint absztrakt hordával, míg a második rész az ebből is levezethető birodalmasodási folyamatokkal.

Az utóbbinál maradva, és a jelentől elrugaszkodva, képzeljünk el egy Föld-birodalmat. Annak végállomásaként, ami a történelem számos diktátorának dédelgetett álma, egy földnyi saját állam volt. Ezt a globális birodalmat egy autoriter vezető totális tereként képzeljük el. Valamint az elnyomó-fenyegető rendszer egyensúlyával az ellátási minimummal. Ellátási minimumnak tekintve azt az ellátottsági szintet ahol az ellátási szint elvesztésének lehetősége nagyobb fenyegetettség, mint a hatalmi rendszer közvetlen fenyegetése. S ezzel mintegy alulról is gátolja egy összehangolt ellenzéki tömeg kialakulását. Szerintem a „legvidámabb barakkban” pontosan ilyen okokból sem volt számottevő ellenzékiség annak idején. Akárhány ellenálló került elő utólag.

Adva van tehát egy totálisan autokrata vezetés alatt álló, Föld méretű, belülről konszolidált birodalmunk. Ha itt feltennénk azt a kérdést, hogy szükséges-e az inkább önreklámnak tekinthető kommunikációs legitimáció, akkor nagy valószínűséggel egy magabiztos „nem” lenne a válasz. Az „alattvalók” felé, befelé azért tűnhet értelmetlennek, mert a hatalom teljes, és a rendszer konszolidált. „Odakint” pedig meg nincs kinek. A birodalom globális. Nincs konkurencia, nincs külső bírálat. Így nem kell kifele „eladni” senkinek a helyzetet, és belülről sincs kihez fordulni alternatíváért. Ezért aztán mindenféle álvalóság-megteremtésnek igen csekély lenne a piaca.

Ha megpróbáljuk most a fenti „optimálisan” birodalmasított autoriter rendszert kisebbre venni, akkor láthatjuk, hogy valójában kisebb „birodalmaknak” sincs okvetlenül szükségük az említett fajta legitimációs kommunikációra. Addig, ameddig az említett elnyomó-fenyegető alrendszer és az ellátási minimum egyensúlyban tartható. Amiből az is következik, hogy a juttatható javak fejadagjának csökkenésekor az elnyomásnak nőnie kell. Illetve, a lazább gyeplők korszakában a több baksis fogja atomizáltan tartani a társadalmat. Addig, amíg a rendszer zártan tartható. Nem véletlen számos diktatúra esetében, hogy fő jellegzetesség gyanánt jelentkezik a fokozódó bezártság igénye. Mind az információs, mind a kulturális transzparencia csökkentésével, párhuzamosan annak a lehetőségét is csökkentve, hogy belülről „elszegődhessenek” a konkurenciához. Hétköznapilag: nő a vasfüggöny iránti igény. Eközben még mindig nincs szükség az említett, „én csak a te érdekedben nyomlak el”, mottóval jellemezhető legitimációs kommunikációra. Vagyis arra, ahogy az említett, Halmai és Sebestyén - cikkben szerepel: az „autokrata rendszereknek ... igyekezniük kell azt a látszatot kelteni és fenntartani, hogy az általuk kiépített rendszer az alávetettek érdekeit szolgálja, az uralom hasznos, helyes és igazságos”.

Ennek felismerését számos diktátor esetében jól mutatja, hogy kommunikáció nem is az ilyen álvalóságok felé irányul. Sokkal gyakoribb a hiányzó kenyérmennyiséget pótló, a többi „hordában” alacsonyabb értékű entitást mutató kiválasztottság-érzés növelésének irányába elmozduló kommunikáció. Nem kis részben egy belsőleg motivált, szellemi vasfüggöny kialakítása érdekében hatva, mintsem a hordatagok érdekeit hangoztatva. Ez a kommunikációs fókuszváltás különben Orbán Viktor kormányának kommunikációjában szintén észlelhető. Egyre nagyobb hangsúlyt kap a nemzetiesen nemzetieskedő nemzeti melldöngetés, mint a „nektek így jó lesz” motívuma.

Alkalmasint pontosan azért nincs az autoriter vezetőnek, s Orbán Viktornak sem, kiemelt szüksége a Halmai-Sebestyén cikkben is említett legitimációs motívumra, amiért a hordavezérnek sincs szüksége egy hasonló legitimációra. Ha egyszer pozícióba került, akkor a „tagság” alfa-szereplő utáni vágya már ott tartja. Legitimációja, mint azt a „győzteshez húzás” jelensége is mutatja, nem kis részben a szerepéből fakad.

Az alfa-szerep pedig, szinte függetlenül szereplőtől, állandó. Az „én a népemmel csak jót teszek” hangoztatására tehát az autokrata vezetés reklámja, és nem fenntartása érdekében lehet szükség. Nem befele, hanem kifele szükséges kommunikációs irány. Annak érdekében, hogy külső beavatkozással, például az emberi jogok védelmét hangoztatva, ne buktassák meg. Jól látható ez a kifele és befele szóló kommunikáció különbségét látva. Az, amit Orbán Viktor esetében is felhánytorgatnak. Részben ezért is érthető az a jól látható jelenség, hogy hibás irányba hat az ellenzék „szövegelése”. A kormányfő részéről kifelé szánt, de befelé indifferens kommunikáció „leleplezése” jól láthatóan nulla-közeli hozadékot hoz az ellenzéknek.

Az ellenzéki helyben toporgásra a Halmai – Sebestyén szerzőpáros által jegyzett írás nézőpontja szintén gondolat-, és vitaébresztő lehet. A humánetológiai, és részben az előbbiekben is érintett megközelítéssel ellentétben, az említett, a magyar polip szellemiségével, és kapaszkodási pontjaival, foglalkozó írás az ellenzéki kudarcokat sok szempontból mintegy felülnézetből szemléli. Ez a nézőpont sok szempontból nehezen elkerülhető, és olykor akár kézenfekvő is lehet. Mert kétségtelen, hogy az autoriter rendszerekben meghatározó csúcson levő, vagy a csúcsvezetést helyileg képviselő, mintegy hierarchikus, pót-papa. Azonban, sajátos módon, ez a társadalmi pót-apaság koránt sem csak az autoriter rendszerek jellemzője. S ezen a ponton kanyarodnék vissza az előző részt lezáró gondolati fonal felvételéhez. Ehhez a ponthoz:
Ha egyszer pozícióba került, akkor a „tagság” alfa-szereplő utáni vágya már ott tartja. Legitimációja, mint azt a „győzteshez húzás” jelensége is mutatja, nem kis részben a szerepéből fakad. Az alfa-szerep pedig, szinte függetlenül szereplőtől, állandó.

Ezen, a különben az egykori hordalétet emlegető, szálon továbbhaladva eljuthatunk oda, hogy az alfa-szerepet betöltő hierarchikus csúcs mibenléte valóban indifferenssé válhat. Akkor például, ha elég messziről nézzük. S a távolságot ebben az esetben hierarchikus távolságként képzelve el. Márpedig egy társadalmat, mégpedig egy hierarchikus társadalmat szemlélve, a csúcson levő igencsak messze van ebből a szempontból azoktól, akik a „horda” hétköznapi tagjai. A társadalmak, közösségek, eltekintve a hierarchia „csúcsosságától”, általában az említett módon szerveződnek. Ugyanakkor, társadalmilag, az utóbbiak, a „hétköznapi tagok” azok, akik okkal „gyanúsíthatók” meg az ÉS-ben megjelenő írás által is emlegetett „társadalmi apakomplexussal”. Ez a fajta komplexus, ha a létété elfogadjuk, akkor véleményem szerint sok szempontból inkább tünete az alfa-szereplő iránti horda-lojalitásnak, mintsem hogy annak az oka lenne.

Az azonban kétségtelen, hogy az evolúciósan beégetett hierarchia-keresés nem csak a társadalmi pótpapák iránt lojális tömegek megjelenését szolgálta, illetve szolgálja az egyes társadalmak esetében. Az ideológiai alfa-szereplők megjelenését ugyancsak számos esetben segítette elő. Egyfajta absztrakt alfa-szereplőként ugyanis megjelenhetnek a különböző istenségek is. Az absztrakt alfa elemelkedése mindennapoktól azt eredményezi, hogy a vallási motivációtól hajtott horda-lojalitás felülírhatja a napi tapasztalatokat. Beleértve a földi világ alfa-szereplői iránti „hűséget” is. Ez a történelem során két ponton is jól tetten érhető. Az egyik, hogy számos uralkodót hánytak már kardélre az istenek nevében. Alkalmasint vallási vezetők, vallási megszállottak utasítására. A másik, hogy ugyanennek az elkerülésére a földi hierarchia csúcsain levők esetében nem egyszer jelenik meg a hivatkozás egyfajta istentől eredeztethető leszármazásra, uralkodási jogra.

Az utóbbi akár csak olyan formában, hogy gesztusokat tesznek egy-egy egyháznak. Cserébe az ideológiai védelemért. Nem véletlen tehát, ha a szekularizált állami környezetben személyes alfa-szerepre törő diktátorok egyházi szimbólumokra, vallási jelképekre és isteni szózatokra kezdenek hivatkozni. Többnyire sikeres kísérletet téve arra, hogy akár az egész társadalmakat sikerüljön áttolni az ideológiai absztrakt alfa tiszteletének küszöbén. Ha ebben sikert ér el, akár hosszú távon nyert ügye lehet. Különösen sikerre számíthat akkor, ha önmagát sikerül az említett kettős felhatalmazás által kijelölt vezetőnek feltüntetni. Nem véletlen, hogy ismerünk vallásalapító királyt is. S az sem véletlen tehát, ha sok diktátor szintén igyekezett a hierarchia csúcsán egyfajta vallási vezetőként is feltűnni. Függetlenül attól, hogy a hit tárgyára biggyesztett címkén a „kereszténység” vagy a „szocializmus” felirat ékeskedett.

Ugyanakkor ez a folyamat, amit különben az említett Halmai – Sebestyén féle írás, noha kicsit másként, de szintén érint, nyilvánvalóan csak az egyik oka az ellenzéki hatástalanságnak. A korábban kiemelt, az alfa-szereplőt hatalomban tartó jelenség, gondolat egy másik pólusa hogy tényleg mindeggyé válik az alfa-szereplő „személye”. Alkalmasint, egy adott társadalmi szintjén a hierarchiának, egy absztrakt szereplő ugyancsak betöltheti ezt a szerepet. Mert ez egy istenben hívő világkép egyetlen istenében pontszerűen megjelenő ideológiai absztrakcióhoz hasonlóan, a társadalmi absztrakció is létezik. Ebbe belegondolva juthatunk oda, hogy legdemokratikusabb választások alkalmából felálló kormányzati, tehát testületi hatalom ugyanúgy szerepelhet absztrakt alfa-szereplőként a társadalom többsége számára, mintha egyetlen személy töltené be a csúcsvezetést. Elég az olyan köznapi vélemények-indokokra utalni, hogy a „kormány tudja”. Holott a kormány a legritkább esetben egyetlen személy.

Ennek folyományaként, ha elfogadjuk, hogy akár egy demokratikus választás eredményeként felálló irányító-testület is lehet alfa-szereplő, az is következhet, hogy alulról nézve tényleg tök mindegy a szerep betöltőjének kiléte, illetve mibenléte. A napi problémák sodrából felpislantva egy homályos pontnak látszódhat a király is, meg a parlament is. A sodrásban a falusi elöljáró, a kerületi hangadó van közel, és amennyiben mögötte érezhető az össznépi alfa támogatása, akkor tényleg részletkérdés az a bizonyos össznépi alfa. Ha egy helyi vezető el tudja érni, hogy ne lopják el a biciklit a kocsma elől, akkor az összes magasztos eszme elmehet a búsba. Az esedékes államformával, parlamenttel, királlyal és diktátorral együtt. A személyes érintettség közvetlen megtapasztalását leszámítva ugyanis tényleg mindegy az onnan már szinte minden esetben pontszerűnek látszó társadalmi alfa-szerepet betöltő személy vagy testület.

Az a fajta ellenzékiség, ami a magasztos eszmék iránti fogékonyságot tételezi fel, ezért eleve bukásra ítélt lehet. Ez jelenség hazánkban köszönt vissza már a választások előtt is. Akkor, amikor a szélsőségesek meg is lovagolták ezt a maguk féligazságaival. Különösen kontrasztos volt ez annak fényében, hogy eközben a másik oldalon még a választási véghajrában is legfeljebb az önbecsapást szolgáló levél-fétiseket lobogtatták. Olyanok aláírásával, akik lehetnek ugyan önjelölt zsenik, vagy szűk kör közjelölt zsenijei, de „alul” szinte senkit nem szólítanak meg. Az ellenzéki ideológusok, és támogatóik jó része egyszerűen nem ismerte fel azt a tényt, hogy verítékszagú kínlódásuk, ott „alul”, nem több a társadalmi alfa-szerepért vívott, a világtól elrugaszkodott csata porfelhőjénél. Beleértve azt is, hogy sokak számára, ameddig nem a sógort lövik tarkón, a szélsőjobb ténykedése sem látszik többnek. Jól látszott ez abban, hogy ennek a jelenségnek a Jobbik kifejezetten haszonélvezője tudott, és tud lenni. Ugyanis, néhány csápot lebocsátva a hierarchia aljára, képes meghúzni a hierarchia, mint absztrakció iránti, bekódolt horda-lojalitás szálait. Kihasználva különben azt is, hogy az országos szintű társadalmi alfa-szereplő személye iránt kifejezetten közömbös az, aki számára csak sok áttételen keresztül jut el a fenékbe rúgás.

Ott „lent” dolgozni kell, és adót kell fizetni. Akárki lesz a király. Még akkor is, ha a királyt parlamentnek hívják. Ott lent a gépházban teljesen mindegy, hogy ki kiabál lefele. Mert ott „lent” lapátolni kell a szenet, és tocsog az olaj. Onnan lentről úri huncutság az alfa-szerepekért, a szócső felső végének birtoklásáért, vívott száj-karate.

Simay Endre István

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Comments on Facebook