2015. április 12., vasárnap

Költészet, nap, napok, mindennapok

Forrás: Vígszinház
József Attila születésnapja a költészet napja. Magyarországon, Ebben történelme során többször is lángoktól ölelt, és nem egyszer lángokkal borított országban. A költészet napját ünnepelte a Vígszinház társulata is. A maga módján. Immár hagyományként.

Hegedűs D. Géza rendezésében. Amennyire rendezésnek lehet nevezni, ha művészek elmondják a kedvenc verseiket. S mégis lehet rendezésnek nevezni, hiszen a versek sorrendje lehet a hangulatot meghatározó, ívet építő és ívet lezáró. Gondolatokat ébresztő, és gondolatokra felelő. Közben gesztusokat gyakorló, emlékeket ápoló. Ahogy Pap Vera és Vallai Péter már csak emlékként, felvételről vehetett részt a versek napján. Felvételről, melyről a legendák szerint egyes népek úgy tartják: a lelket lopják. Míg a mi modern legendáriumunk szerint inkább ébren, elevenen tartják. Ami feltétlen igaz abban az esetben, ha addig él valaki, míg van, aki emlékezzen rá. Hatni mindenképpen addig hat. S egy színész aligha színész, ha nem vágyik arra, hogy hasson az emberekre, a világra.

Ezen a ponton pedig biztos közös a metszet a betűvetőkkel. A költőkkel, akik gondolataik, érzéseik világgá kürtölésével akarnak hatni a többi emberre. Nem is eredménytelenül, ha belegondolunk. Százezernyi rímmel telt sort vetettek papiruszra, véstek kőbe, írtak papírra, vagy bocsátottak a bitek szárnyára a történelem során. Rövidebbeket és hosszabbakat. De majdnem mindre igaz, hogy kicsit más emberré teheti azt, aki olvassa, hallja a sorokat. Hogy melyiket? Bármelyiket. Cyrano lehet nyakas, de gerince hajlíthatatlansága ma is lehetne példa sokak számára. Ahogy a múlandóra emlékezve hallgathattuk Kántor Péter „Levél anyámnak” című művét. Mert versnek nehezen nevezném. Hát igen. A költészet napja még erre is alkalmas. Eltűnődni azon, hogy meddig vers a vers, és honnan kezdődik a rövid novella. Konzervatív vagyok. Nekem a vers rímekkel és ritmussal terhelt. A mondanivaló kevés ahhoz, hogy vers legyen, és hossza sem lényeges. Talán megártott, hogy felnővén olvasták nekem Cyranot Rostandtól, és kezembe nyomták Arany balladáit. Ha nem is „A senki fiáról”. Mely utóbbi, s nem Aranytól, szerepelt sok más mellett a vígszínházi délután vendégváró színpadán. A részletes program itt úgyis kevés a hely, de olvasható is a neten.

Hogy érdemes volt-e elmenni, és végigülni? Igen. Ha valaki csak kicsit is hajlamos, hogy ne csak előemésztett gondolatokból építse fel a szelleme légvárait, akkor igen. Nyilván nem vetekedhet egy verselős nap sok más programmal. De nem is kell, hogy versenyre kelljen. Nem versenytárs, hanem más. Társ. Gondolatilag. Míg a rendezés és a színészek okán rezonál a mindennapokra is.

Radnóti Miklós: Majális

A hangraforgó zeng a fű között,
s hördül, liheg, akár egy üldözött,
de üldözők helyett a lányok
kerítik, mint tüzes virágok.


Egy lányka térdrehull, lemezt cserél,
a háta barna, lába még fehér,
a rossz zenén kis lelke fellebeg
s oly szürke, mint ott fönt a fellegek.


Fiúk guggolnak és parázslanak,
az ajkukon ügyetlen szép szavak,
duzzasztja testük sok kicsiny siker
s nyugodtan ölnek, majd ha ölni kell.


Lehetnének talán még emberek,
hisz megvan bennük is, csak szendereg
az emberséghez méltó értelem.
Mondjátok hát, hogy nem reménytelen.



1944. május 10.

Andrew_s

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Comments on Facebook