 |
| Forrás: Vígszinház |
József Attila születésnapja a költészet
napja. Magyarországon, Ebben történelme során többször is lángoktól ölelt, és
nem egyszer lángokkal borított országban. A költészet napját ünnepelte a Vígszinház
társulata is. A maga módján. Immár hagyományként.
Hegedűs D. Géza rendezésében. Amennyire
rendezésnek lehet nevezni, ha művészek elmondják a kedvenc verseiket. S mégis
lehet rendezésnek nevezni, hiszen a versek sorrendje lehet a hangulatot
meghatározó, ívet építő és ívet lezáró. Gondolatokat ébresztő, és gondolatokra
felelő. Közben gesztusokat gyakorló, emlékeket ápoló. Ahogy Pap Vera és Vallai
Péter már csak emlékként, felvételről vehetett részt a versek napján.
Felvételről, melyről a legendák szerint egyes népek úgy tartják: a lelket
lopják. Míg a mi modern legendáriumunk szerint inkább ébren, elevenen tartják. Ami
feltétlen igaz abban az esetben, ha addig él valaki, míg van, aki emlékezzen
rá. Hatni mindenképpen addig hat. S egy színész aligha színész, ha nem vágyik
arra, hogy hasson az emberekre, a világra.
Ezen a ponton pedig biztos közös a metszet
a betűvetőkkel. A költőkkel, akik gondolataik, érzéseik világgá kürtölésével
akarnak hatni a többi emberre. Nem is eredménytelenül, ha belegondolunk. Százezernyi
rímmel telt sort vetettek papiruszra, véstek kőbe, írtak papírra, vagy
bocsátottak a bitek szárnyára a történelem során. Rövidebbeket és hosszabbakat.
De majdnem mindre igaz, hogy kicsit más emberré teheti azt, aki olvassa, hallja
a sorokat. Hogy melyiket? Bármelyiket. Cyrano lehet nyakas, de gerince
hajlíthatatlansága ma is lehetne példa sokak számára. Ahogy a múlandóra
emlékezve hallgathattuk Kántor Péter „Levél anyámnak” című művét. Mert versnek
nehezen nevezném. Hát igen. A költészet napja még erre is alkalmas. Eltűnődni
azon, hogy meddig vers a vers, és honnan kezdődik a rövid novella. Konzervatív
vagyok. Nekem a vers rímekkel és ritmussal terhelt. A mondanivaló kevés ahhoz,
hogy vers legyen, és hossza sem lényeges. Talán megártott, hogy felnővén
olvasták nekem Cyranot Rostandtól, és kezembe nyomták Arany balladáit. Ha nem
is „A senki fiáról”. Mely utóbbi, s nem Aranytól, szerepelt sok más mellett a vígszínházi
délután vendégváró színpadán. A részletes program itt úgyis kevés a hely, de
olvasható is a neten.
Hogy érdemes volt-e elmenni, és végigülni?
Igen. Ha valaki csak kicsit is hajlamos, hogy ne csak előemésztett gondolatokból
építse fel a szelleme légvárait, akkor igen. Nyilván nem vetekedhet egy
verselős nap sok más programmal. De nem is kell, hogy versenyre kelljen. Nem
versenytárs, hanem más. Társ. Gondolatilag. Míg a rendezés és a színészek okán
rezonál a mindennapokra is.
A hangraforgó zeng a fű között,
s hördül, liheg, akár egy üldözött,
de üldözők helyett a lányok
kerítik, mint tüzes virágok.
Egy lányka térdrehull, lemezt cserél,
a háta barna, lába még fehér,
a rossz zenén kis lelke fellebeg
s oly szürke, mint ott fönt a fellegek.
Fiúk guggolnak és parázslanak,
az ajkukon ügyetlen szép szavak,
duzzasztja testük sok kicsiny siker
s nyugodtan ölnek, majd ha ölni kell.
Lehetnének talán még emberek,
hisz megvan bennük is, csak szendereg
az emberséghez méltó értelem.
Mondjátok hát, hogy nem reménytelen.
1944. május 10.
Andrew_s
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése