2015. április 9., csütörtök

Búcsú Terpó Andrástól

Amikor az embert a múlandóságra emlékezteti egy-egy esemény, akkor az legtöbbször az emlékek leülepedett rétegeinek felkavarásával is jár. Különösen akkor, ha egy olyan professzor eltávozásáról szól a hír, akit a „gyakorlatból”, az órákról, vizsgákról is ismerhettük. Ilyen volt Dr. Terpó András is, akinek halálhírét 2015. április 8.-án olvashattam, s aki a hír szerint március utolsó napján távozott.

Ahogy mondani szokták: ezer éve nem láttam. Hallani is rég hallottam felőle. Az ösvényeink egy picivel az egyetem előtt, a Botanikai Táraság előadásain találkoztak, majd amikor kénytelen voltam szakítani a mezőgazdasági kutatással, végképpen szétágaztak. Nyilvánvaló, hogy a felkavarodó emlékek egy része az utóbbi eseménnyel kapcsolatos. De a rendszerváltásnak nevezett valami során szétvert mezőgazdaságra, és a vele kontraszelekciós nyomás alá szorított, de inkább simán nyakon-taposott kutatás egy nagyon más történet. Terpó professzor úr emlékét kár lenne ezzel bemocskolni. Arról aligha tehetett, hogy az általa, és az általa vezetett tanszék többi tanára által átadott, komoly színvonalú tudással az ország úgy sáfárkodott, és sáfárkodik a mai napig, ahogy. Rosszul.

Holott, amennyire emlékezni megadatik, a Kertészeti Egyetem Növénytani Tanszéke igazán sokat megtett azért, hogy ne csak szakbarbárok, hanem a növények életét érteni is képes diplomások keveredjenek ki az egyetem falai közül. A tanszék követelményei, mi tagadás maximalisták voltak, valószínűleg az ott tanító tanárokkal szemben is. Cserébe, emlékeim szerint, nem igazán volt olyan alkalom, amikor ne lehetett volna kérdésekkel „zaklatni” az ottaniakat. Nem feledve, hogy a növénytani szigorlatok nem igazán voltak népszerűek. Az sem kizárt, hogy némelyekben akkor tudatosult igazán, hogy nagyi ablakában szépen nyíló muskátli még nem a kertészet csúcsa. Ellenben a növények világa annál sokkal, de sokkal változatosabb, érdekesebb is lehet. Annak, aki méltatja ezt a világot arra, hogy behatóbban megismerkedjen vele.

De most talán azok is megbékélnek az emlékekkel, akik annak idején nem túl fényes szereplésük igazolását kapták csak a szigorlati fellépésük végén. Már csak azért is, mert az életének 90–ik évében elhunyt egykori professzor, megint csak az emlékek alapján, sosem várt el olyan ismeretet, amelyet az órákon el nem mondott, könyveiben le nem írt volna. Amely mindenképpen tiszteletet érdemel egy olyan egyetemi korszakra emlékezve, amelyben ez korántsem volt olyan triviális, mint amilyennek különben értelemszerű lenne tekinteni. A tudományos munkásságát őrzik a könyvtárak. De az embert csak az emlékezet.

Professzor úr! Nyugodjék Békében!

Andrew_s

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Comments on Facebook