Szobor és ellenzéke

Az időhúzás meghozta a maga kormányzati gyümölcsét. A 2014. július 20.-ára virradó éjjel felállították a Szabadság téren a Turul-piszkozatot. Lopva, éjszaka, amikor a legtöbben alszanak, a birodalmi sas megszállta a teret. Valóban, még a szoborállítás körülményeivel az egykori bevonulást, a magyar szövetségeshez becsattogó német náci haderőt idézve.

Egy percig sem téve kétségessé a továbbiakban, hogy a hatalmi apparátus megteszi, amit Orbán Viktor kitalált. Holott ez a bronztemető esélyes szakítópont lehetett volna akkor, ha a Fidesz-ben, és a mögötte álló pénzügyi hatalomban egy cseppnyi igény van a demokráciára, illetve legalább a látszat tartósabb fenntartására. Már csak azért is, mert a Szabadság téren mintegy századik napja tartott a civil tiltakozás. Az a fajta „gördülő tiltakozás”, ami mögül sajnos egyvalami hiányzott. A tömeg. Az a tömeg, ami adott esetben, ha kell fizikailag is megakadályozza a szobor alapjainak lerakását, illetve a birodalmi sas térre csempészését. Alkalmasint talán a Fővárosi Törvényszék is másként gondolja akkor a népszavazás szükségességét. Mely törvényszék a szoborállítás előtt utasította el a felállítást feszegető szavazást. Éppen időben. Az elutasítás kapcsán Steiner Pál, az MSZP V. kerületi polgármesterjelöltje ismertette azt is, hogy az „MSZP szombati kongresszusa állásfoglalást fogadott el, amelyben kijelentik, hogy szolidaritást vállalnak” a Szabadság téren tiltakozókkal. Alkalmasint még emlékszem arra a korszakára a magyar történelemnek, amikor vállalati nagygyűléseken és pártfélórákon tiltakoztak a vietnámi háború ellen. S szolidaritási nyilatkozatok születtek az embargó alá vont kubai nép megtámogatására. Bár én szerettem az a jó vastag héjú, de lédús kubai narancsot, a nyilatkozatok eredménye ismert.

Az MSZP szolidaritási nyilatkozatának is immár ismert az eredménye. A szobor fel vagyon állítódva. A terültet biztosító erők nyilván büszkék magukra, hogy megoldották. A kormányzat nyilván büszke magára, hogy „naugye, hogy nektek coki”. Rogán melle dagadhat, hiszen megoldotta az ő vezérének szíve vágyát, kirakták a sasocskáját. Ezzel az izével tulajdonképpen a második világháborút is besorolhatjuk a nagy nemzeti büszkeségek sorába. Abba a sorba, amibe Mohács, Zrínyi, Rákóczi, Dózsa, 1848 is tartozik. Megannyi büszkén emlegetett esemény, amelyben a haza vesztes állapotban volt. S mégis ki fog lógni a sorból. Ez a birodalmi sast utánzó Turul olyan háborúnak állít emléket, ahol az ország nem csak területileg, katonailag volt a vesztes oldalon, hanem morálisa, erkölcsileg is. Szakály Sándor, Schmidt Mária és a többi történelem-kókler egy nyilatkozata sem fogja hazahozni a doni áldozatokat, felébreszteni Radnótit, Rejtőt, és a megannyi névtelen áldozatát a hazai üldöztetéseknek, és a szakályi „idegenrendészeti eljárásoknak”.

S ezért szomorú, hogy a szobor felállítása megtörténhetett. Nem jogilag, hanem morálisan. Azért, mert immár a kormányzat hivatalosan, időt-állóan letette a voksát a szakályi történelemértelmezés mellett. A szoborállítási körülményekkel pedig a diktatúra mellett is. Ilyenkor persze fontos annak artikulálása az ellenzéki pártok részéről, hogy nem értenek ezzel egyet. Fontos az elvi támogatása a tiltakozásnak is. Kérdés azonban, hogy mi történt volna, ha szolidarítási nyilatkozatok helyett a személyes jelenlétre szólít fel az MSZP. Akkor lettek-e vajon elegen a fizikai akadály-képzéshez? Vagy csak egy újabb, látványos kudarc elől menekültükben nem tettek ilyen felhívást az asztalra? Sosem fogjuk megtudni. De igazságtalan lenne azt állítani, hogy soha egy párt képviselője nem jelent meg a helyszínen. Megjelentek, és helyben is kifejtették a véleményüket. Ahogy a szoborállítás kapcsán is, megjelent Gyurcsány Ferenc nyilatkozata az orbáni holocaust –hamisításról. Az Együtt-PM pedig azt ígéri, hogy eltávolítják az emlékművet, ha megnyerik az önkormányzati választásokat.

Erről egy olyan történelmietlen vízió jutott az eszembe, ami átértelmezi a Sztálin szobor ledöntését. Eszerint az összegyűlt emberek szolidaritásukról biztosítják az egyetemistákat. Erről közfelkiáltással szavaznak. Ezt követően peticiót fogalmaznak meg, amit majd az arra kijelölt önkéntesek visznek el Rákosi elvtárs hivatalába. Azzal kezdve, hogy: „Igen tisztelt Rákosi elvtárs! Nekünk nem tetszik, hogy diktátornak tetszik lenni, és ez a szobor is ronda. Tessék kérem lemondani, és mi szeretnénk ezt lebontani...”.

Andrew_s