S igen! A beharangozó, kedvcsináló röpirat
után megjelent a teljes cikk az interneten is. A szerkesztői felvezetés pár
napja még tabudöntögetésről
szólt. A teljes írás címe szerint „A múlt fogságában”
vergődik a magyar. Esetleg a szerző. Bár a szerző inkább a jelen politikai
megrendeléseinek örvényében vergődik a múlt tajtékain.
Nem is kicsit tendenciózusan, és kicsit
habzó szájsarokkal. De ez nyilván nem a gyűlölettől van, hanem az erőlködéstől.
Ahogy olyan ember akar felmászni egy magas hegyre, akinek az edzettsége csak a
bolhapiac megtekintését tenné lehetővé. Mely utóbbi már csak azért is kedvezőbb
a hegytetőnél, mert szabadon lehet mazsolázni a ponyvákra kirakott portéka
között. A hegytető megmászása után nehéz letagadni, hogy a teljes panoráma
belátható. Ha valaki fenn járt a csúcson, akkor szelektíven vak szakmai senkinek
kell lennie ahhoz, hogy a látnivalónak csak egyes szeleteit lássa. Schmidt
Mária esetében talán az utóbbi sem teljesen kizárt. A múltból való mazsolázás
elég szembeszökő.
Szembeszökő akkor is, amikor látszólag
szimmetrikusan akar megnyilatkozni. De nem megy. Az istennek sem. Azok a fránya
szemellenzők meggátolják. Itt van például ez a zsenge a szövegből: „Egyesek
azt is állítják, hogy a magyarok örültek a megszállásnak, virágesővel, boldogan
fogadták a náci csapatokat. Lehettek ilyenek is, ahogy a megszálló Vörös
Hadsereghez is csatlakoztak a muszkavezetők, a hazaárulók és a kollaboránsok”.
Látszólag semmi baj vele. De nézzük csak meg! A Vörös Hadsereghez csatlakozókat
tényszerűen kezeli, és besorolja a hazaárulók és kollaboránsok csoportjába.
Talán igaz is. A nácikhoz csatlakozók azonban csak „egyesek szerint”
léteztek. „Lehettek”. Azok a magyar állampolgárságú embertelen kretének,
akik a híradó-felvételeken látszanak, vagy tényszerűen Gestapo-szaktanácsok
alapján irtottak embereket ezek szerint nem kollaboránsok, nem hazaárulók, és
nincsenek is. A Terror házát igazgató Fidesz-elvtársnő szerint.
De sebaj, mert utána legalább részletesen
kifejti, hogy miért is kell a háború áldozatának kezelni azokat, akik
segédkeztek zsidó honfitársaik kiirtásában. Még akkor is, ha tulajdonképpen
egyfajta költői kérdésként, majdhogynem gondolatkísérletként vezeti fel. S
rögtön rá is tér a szovjet haderők által megbecstelenített nőkre. Nem vitatva
persze annak a megállapításnak az igazságát, hogy: „Az áldozatot ugyanis nem
az teszi áldozattá, hogy ártatlan”. Nem. Valóban nem az teszi áldozattá. Az
teszi áldozattá, hogy oktalan halált hal, és értelmetlen szenvedésnek van
kitéve. S igen, a megvezetett kiskatona áldozat. Ha így kell érteni, akkor igaz
a kijelentés. Azonban ebben az esetben egyeztetnie kellene esetleg Wittner
Máriával. A sorozott, és rosszkor rossz helyen levő, de felkoncolt kiskatona
1956-ban is áldozat volt.
De az igazgató nő továbbmegy. Megállapítja
és kifogásolja, hogy: „ha az áldozati státusz örökölhetővé válik, akkor a »tettesség«
is öröklődik”. Ezzel kapcsolatban már korábban, az ajánló alapján is írtam,
hogy otromba csúsztatás. Továbbra sem gondolom másként. Mert „az áldozatiság
mindig személyes” és a konkrét tettesek felett eljárhat az idő. De: „amíg
a magyar kormányzat nyíltan kiáll a neohorthyzmus mellett, a belügyi erők csak
ímmel-ámmal állnak ki a rasszista ideológiákat hirdetők ellen, amíg az egyházi
méltóságok nem tüntetnek a Horthy-fétis avatása ellen, amíg... Igen. A magyar
kormányzat utólagos társtettessé teszi a jelen nemzedéket”.
S ebben a folyamatban olyan „történészek”
segítenek, mint Szakály Sándor, illetve Schmidt Mária. A szellemi ócskások
szelektív hulladékgyűjtői.
Andrew_s
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése