Politikai haszonleséssel fűtött gazdasági exodus

Pannónia permanens performansza. Nagyjából ezzel is leírható az a szindróma, ami zajlik az Európai Unióval, az ott honos intézményekkel és cégekkel kapcsolatos hatalmi viszony keretében. A Vezér olykor kiáll, elkezd szenvelegni, és meghirdeti az aktuális békeharcot. A Jobbik ilyenkor kicsit lenyugszik, és a Fidesz-hívők is új lelki alamizsnát kapnak. A világ meg megy tovább.

A hordóról hirdetett Eu-ellenesség nyomán olykor felröppen a találgatás, az ország kiszakadásáról az Unióból. A hazai hatalom hamisságai nyomán pedig néhányan néha felsóhajtanak, hogy vajh meddig viseli el ez az Unió. Orbán Viktorral kapcsolatban a hívek megjegyzik, hogy: „Igen, ő nagy formátumú vezér! Ő az, aki térdre kényszeríti a sok uniós bivalyt”. A bírálók egy része pedig megjegyzi, hogy Orbán Viktor borotvaélen egyensúlyoz, és csak a kényszer hatására tesz némi engedményt az uniós nyomásgyakorlások következtében. Orbán Viktor pedig kijelenti, hogy csak a kinti nyomásra szívat meg mindenkit, és különben ő jó ember. Meg szerti ő az Uniót, csak nem olyannak, amilyen. Lezajlik némi kommunikációs adok-kapok, és aztán látszólag a világ megy tovább.

Az uniós tagsághoz fűződő gazdasági érdek nyilvánvaló, mert a beruházások éppen úgy fenntarthatják a növekedést, vagy annak látszatát, ahogy az európai piac egyszerűsített elérése sem válik a gazdaság hátrányára. Azonban Orbán Viktor, a maga újjáélesztett kádárizmusával, könnyen elképzelhető módon a hatalmi játék részeként, és nem csak a sokszor felemlegetett anyagi konzekvenciák miatt is fenntarthatja ezt a billegő helyzetet. Ennek a gondolatkísérletnek a megalapozásához érdemes a tényleges kádárizmus korába visszakanyarodni. Különösen az ellenzék egy részét érintő kezelési megoldást illetően. Arra a rétegre érdemes gondolni, amelynek tagjait jobban szerették határon kívül tudni, mintsem idehaza. Voltak számosak, akiket sikerrel hoztak olyan helyzetbe, ami gyakorlatilag egy száműzetéshez hasonló állapotot eredményezett. Egy füst alatt egy kicsit hozzájárul a Kádár-vezette hatalom legitimációjához az, hogy az ellenzéki értelmiséget nem okvetlenül hányták kardélre, hanem „megengedték” az emigrációjukat.

Abban a biztos tudatban, hogy ezzel két legyet ütnek egy csapásra. Mármint az említett legitimációs index emelésén kívül. Az említett értelmiségiek egyrészt nincsenek itt, másrészt külföldön vannak. Nincsenek itt, tehát a hazai hallgatóságuk nagyságrenddel csökken, és nem kell velük hivatalosan, például szovjet nyomásra, drasztikusabban foglalkozni. Másrészt külföldön vannak, ahol azért alapvetően gyökértelenek. Különösen kezdetben. Tehát azzal vannak elfoglalva a köteles önsajnálati periódus után, hogy valamilyen exisztenciát teremtsenek. Kevesebb időt hagyva az itthon maradottakra. Akiktől amúgy is elég jól működő, illetve ellenőrzött kommunikációs határok választják el őket. A dolog egyik szépséghibája lehetett ugyan, hogy a megteremtett exisztencia hasznából, már csak az így kijutottak létszáma miatt is, igen csekély mértékben részesült a hatalom, de ez ideológiai alapon sem számított.

Ezután pislantsunk rá arra a megoldásra, amit Orbán Viktor és csapata implementált az utóbbi években, és máris elkezdhetjük a cinikus zsenialitását megtapsolni. Az ellenzék ugyan felhánytorgatja a távozottak számát, de olyan, mintha nem tudna, nem akarna ettől a számmágiától elszakadni. Egyelőre jegyezzük meg csupán azt ebből, hogy közel félmillió ember távozott a gazdasági exodus során. Ami nyilvánvalóan több ember családi érintettségét jelzi, az a félmillió is szép nagy szám. Békeidőben. Az is nyilvánvaló, hogy jobbára olyanok távoztak, akik nem rendelkeznek odakint az első naptól biztos és magas keresettel. Tehát mindezek esetében érvényesül az, hogy igencsak mással vannak jó darabig elfoglalva, mint a hazai ügyekkel. A kádári száműzetési program eme pontja tehát kipipálható Orbanisztánban is. Az is nyilvánvaló, hogy nem a hiperelégedettek távoztak, tehát a „felforgató tevékenység” kiebrudalása is teljesül. A hatékonyságát a szavazáson való részvétel mértékénél más aligha illusztrálja jobban.

Idáig a kádárista megoldást láttuk újratöltve. A nagy újítás ennek adaptálása az uniós környezetre. Az ugyanis két dolgot biztosan biztosít. Az egyik a szabad kiutazás. A másik a szabad pénzutalás. A szabad kiutazás lehetővé teszi, hogy az igazán elégedetlenkedők a szabad akaratukból menjenek a fenébe. Lehetőleg magukkal rántva azokat is, akik számára ők véleményformálók. Ezzel a kormányhűség arányaiban máris jobb. Aki itt marad az jobbára vagy a kormány híve, vagy megalkuszik a helyzettel. Legyen bár ennek oka akármi. Ugyanakkor az alapvetően gazdasági exodus nem jelent azonnali és nyilvánvaló szakítást az óhazával. Az Eu amúgy is biztosítja a szabad mozgást, tehát az itthon maradottak számára, vagy akár a kimentek még meglevő számláira rendszeresen csorog be a valuta. Akármennyi is, az a devizatartalékok szempontjából tiszta haszon Matolcsy Györgynek.

Így aztán számos elégedetlenkedő nem szavaz, és még pénzt is utal haza. Amely utóbbi különben kétségtelenül a hazai piacot fűti. Ezzel a populista demagógiához is biztosabb, statisztikailag is jobb alapot adva. Így aztán az orbanista hatalom számára az Eu éppen a jelenlegi formában kell, mint egy falat kenyér. Gyakorlatilag nagyüzemivé téve azt, ami Kádár idejében még kicsiben zajlott. Ráadásul hasznot hajtva. Mintha csak eladná az ellenzékét azzal, hogy kikényszeríti a szavazóit az országból.

Andrew_s