A véletlenek olykor furcsán, szinte már
kiszámítottan hoznak híreket közel egymáshoz. Így adódhatott, hogy egy
alapvetően hírgyűjtő oldalon, a hozzászólási sorrendek okán egymás alá került
Kiss Péter halálhíre és a szociális temetésről szóló egyik írás. Nyilván nem
sok közük van egymáshoz azon kívül, hogy mindkettő az emberi életút
végállomásával kapcsolatos. S mindkettővel még alighanem több fórum is fog
elemző módon foglalkozni. Nem véletlenül.
Kiss Péter halála
kétségtelenül egy tehetséges politikus életének végállomását jelentette. Egy
politikusét, akin még azok az ellenfelei sem igazén találtak fogást, akik
sokszor inkább ellenségképekben szeretnek gondolkodni. Mocsárba taposva az
embert. Holott nem
volt a tétlenség embere, és kancelláriaminiszterként exponált tényezője is
volt a honi politikának. Igaz, nem törekedett a hatalom olyan mértékű
centralizálására, mint azt kései utóda jelenleg megteszi. Mert az a pozíció,
amit ma Lázár János betölt, végső soron Kiss Péter egyfajta jogutódjává teszi
Orbán Viktor főkaparnokát. Talán ezért is furcsa, hogy az egykori minisztertől
búcsúzók nyilatkozatai között nem találjuk Lázár Jánosét, vagy Orbán Viktorét.
Holott a kormánypárt honlapján is elfért volna egy akár egy mondatos
részvétnyilvánítás. Akár csak illendőségből is. De valószínűleg ez nem hozna
szavazatokat, és komolyabb pénzt sem a nagyságosan tekinteteseknek. Meg amíg az
ellenfeleket csak ellenségként látják, talán a Fideszben is úgy vannak ezzel,
hogy csak a halott MSZP-s a jó MSZP-s. Akkor meg inkább tényleg hallgassanak.
Hamisan játszó fanfárokból nem szól jól a károgás.
Az, ami alighanem a szociális temetésben
részesülőknek is kijár majd. Ha nem is fanfárokból, hanem a varjak jóvoltából.
A temető fákon pihenő fekete madarak legalább nem tesznek különbséget aszerint
, hogy a fa alatt ki jár. Igazi halál-demokraták tehát. Diktátor és liberális
politikus fölött éppen úgy kárognak, mint a legszegényebb pária elkapart teteme
felett. Mely utóbbiak számára mostanság kell kijelölni azokat a parcellákat,
ahova a rokonság hantolhatja el a halottakat. Tényleg talán fekete
mackóban. Ami végül is még mindig jobb talán, mintha a varjak nem csak
elkísérik énekükkel a halottat, hanem el is fogyasztják. A rokonságnak is talán
megnyugtatóbb a gondolat, hogy egyfajta utolsó tisztességként legalább
eltemethetik az elhunyt rokont, ha már pénzük nincs a temetésre. Megragadhatják
tehát a testedzési lehetőséget, és ásót, kapát ragadhatnak. Kegyelettel köpve a
tenyerükbe. Már csak azért is, hogy elmondhassák: kaparnak eleget. Egy
sírhelyet. Melynek helyét keggyel teljesen megengedi az uraság. Pedig lehetne
az árok is. Vagy a búzatábla. Hamvasztás után porított műtrágya.
A rokonság tehát sír, és sírt ás. Mert az
emberi tisztesség megkívánja. A holtaknak kijáró tisztelet okán, mely távol áll
az embereket csak közmunka-csavarnak tekintő hatalomtól, és közel áll a
varjakhoz. Miközben azért mégis van abban valami megnyugtató, ha az ember a
rokonának áshatja meg az utolsó lakhely alapját, és gödrét. Ahhoz képest, hogy
a hatalmi centrum olyan korok politikusaitól plagizál szólamokat, mely korokban
a költségtakarékosság még erőteljesebb tendencia volt. Amikor az emberek
maguknak áshatták meg a sírt.
"Görnyedt testünknek nincsen ára,
s úgy halunk meg, mint a barom.
Kaszás testvér! Sovány a földünk!
könyörgöm, egyet tégy nekem:
ha elviszel, szórd szét trágyánaktestemet
kinn a réteken!"
(François Villon: Haláltánc ballada
Faludy György átköltésében)
Andrew_s
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése