2014. július 30., szerda

Halál-sorok

A véletlenek olykor furcsán, szinte már kiszámítottan hoznak híreket közel egymáshoz. Így adódhatott, hogy egy alapvetően hírgyűjtő oldalon, a hozzászólási sorrendek okán egymás alá került Kiss Péter halálhíre és a szociális temetésről szóló egyik írás. Nyilván nem sok közük van egymáshoz azon kívül, hogy mindkettő az emberi életút végállomásával kapcsolatos. S mindkettővel még alighanem több fórum is fog elemző módon foglalkozni. Nem véletlenül.

Kiss Péter halála kétségtelenül egy tehetséges politikus életének végállomását jelentette. Egy politikusét, akin még azok az ellenfelei sem igazén találtak fogást, akik sokszor inkább ellenségképekben szeretnek gondolkodni. Mocsárba taposva az embert. Holott nem volt a tétlenség embere, és kancelláriaminiszterként exponált tényezője is volt a honi politikának. Igaz, nem törekedett a hatalom olyan mértékű centralizálására, mint azt kései utóda jelenleg megteszi. Mert az a pozíció, amit ma Lázár János betölt, végső soron Kiss Péter egyfajta jogutódjává teszi Orbán Viktor főkaparnokát. Talán ezért is furcsa, hogy az egykori minisztertől búcsúzók nyilatkozatai között nem találjuk Lázár Jánosét, vagy Orbán Viktorét. Holott a kormánypárt honlapján is elfért volna egy akár egy mondatos részvétnyilvánítás. Akár csak illendőségből is. De valószínűleg ez nem hozna szavazatokat, és komolyabb pénzt sem a nagyságosan tekinteteseknek. Meg amíg az ellenfeleket csak ellenségként látják, talán a Fideszben is úgy vannak ezzel, hogy csak a halott MSZP-s a jó MSZP-s. Akkor meg inkább tényleg hallgassanak. Hamisan játszó fanfárokból nem szól jól a károgás.

Az, ami alighanem a szociális temetésben részesülőknek is kijár majd. Ha nem is fanfárokból, hanem a varjak jóvoltából. A temető fákon pihenő fekete madarak legalább nem tesznek különbséget aszerint , hogy a fa alatt ki jár. Igazi halál-demokraták tehát. Diktátor és liberális politikus fölött éppen úgy kárognak, mint a legszegényebb pária elkapart teteme felett. Mely utóbbiak számára mostanság kell kijelölni azokat a parcellákat, ahova a rokonság hantolhatja el a halottakat. Tényleg talán fekete mackóban. Ami végül is még mindig jobb talán, mintha a varjak nem csak elkísérik énekükkel a halottat, hanem el is fogyasztják. A rokonságnak is talán megnyugtatóbb a gondolat, hogy egyfajta utolsó tisztességként legalább eltemethetik az elhunyt rokont, ha már pénzük nincs a temetésre. Megragadhatják tehát a testedzési lehetőséget, és ásót, kapát ragadhatnak. Kegyelettel köpve a tenyerükbe. Már csak azért is, hogy elmondhassák: kaparnak eleget. Egy sírhelyet. Melynek helyét keggyel teljesen megengedi az uraság. Pedig lehetne az árok is. Vagy a búzatábla. Hamvasztás után porított műtrágya.

A rokonság tehát sír, és sírt ás. Mert az emberi tisztesség megkívánja. A holtaknak kijáró tisztelet okán, mely távol áll az embereket csak közmunka-csavarnak tekintő hatalomtól, és közel áll a varjakhoz. Miközben azért mégis van abban valami megnyugtató, ha az ember a rokonának áshatja meg az utolsó lakhely alapját, és gödrét. Ahhoz képest, hogy a hatalmi centrum olyan korok politikusaitól plagizál szólamokat, mely korokban a költségtakarékosság még erőteljesebb tendencia volt. Amikor az emberek maguknak áshatták meg a sírt.

"Görnyedt testünknek nincsen ára,
s úgy halunk meg, mint a barom.
Kaszás testvér! Sovány a földünk!
könyörgöm, egyet tégy nekem:
ha elviszel, szórd szét trágyánaktestemet kinn a réteken!"

(François Villon: Haláltánc ballada
Faludy György átköltésében)

Andrew_s

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Comments on Facebook