Hősokk Bálványoson

A macimat nem adom
Foto: MTI / Beliczay László

Meleg van. Elég fülledt idő. Ahhoz elegendő, hogy a legteljesebb mértékben elfogadjuk: ilyenkor unalmas beszédeket hallgatni és megtartani egyaránt elszánás kérdése. Amellett azt is kénytelenek lehetünk elfogadni, hogy a meleg károsan befolyásolja a kognitív folyamatokat. Oktalanságok kifejtését, és oktalan elszólásokat eredményezve.

A tünetek alapján Tusnádfürdőn is baromi meleg lehetett. Akkor, amikor Orbán Viktor felszólalt a 25. Bálványosi Szabadegyetem és Diáktábor, a jelek szerint nem légkondicionált színpadán. De az is lehet, hogy nem is annyira a meleg tehet az elhangzottakról, hanem valami görcsös akarás. Pedig már a régiek is mondották volt: hinni a templomban, akarni a latrinán célszerű. Persze lehet, hogy Orbán Viktor valami nagy kommunikációs latrinának gondolta ezt az egész összejövetelt. Bízva abban, hogy elég talp- és seggnyaló jelenik meg a problémák megoldására. Például a kellően időzített tapsolások megszervezésére. Minden esetre nagyon oda akart oldalvágni a KEHI által mostanában vegzált alapoknak. Azzal, hogy egyes civil szervezetekben „külföldiek által fizetett politikai aktivistákkal van dolgunk”. Mármint neki, aki Soros György pénze nélkül talán ma sehol sem lenne. Lázár Jánossal karöltve. Ugyanakkor annak fényében igen érdekes gondolatfüzérnek is lehet ez kiindulási alapja akkor, amikor a CÖF például régóta ismerten elég kormány-, illetve Orbán-közeli egylet.

Amikor a norvég alapokkal kapcsolatban az ürgebőrbe varrt aktivisták létét akarja világossá tenni a magyar állam újjászervezése során, akkor nyilvánvaló, hogy az ellenpólust is világossá kell tennie. Ha ugyanis igazolni szeretné, hogy a CÖF nem iráni, iraki, orosz, koreai vagy bármi más forrás újracsatornázásából él, akkor ki kell teríteni a finanszírozási kártyákat. Ugyanakkor világos, hogy az orbáni államkép keretében az emberi jogokkal, az ökológiával, a pedagógiával foglalkozó alapokkal szemben a Párt ökle, a CÖF, és annak szemimilitáns szervei állnak. A meleg, és az erőkép bizonyítási vágyának végtelen, kisstílű akarása tehát egy erősen önleleplező, a hordón kuporgó, ám még szoboravatni is gyáva diktátort bemutató beszéddé vált. Már akkor, ha feltételezzük Orbán Viktorról a konzisztens gondolkodás képességét. Amíg azonban a miniszterelnök orvosa ellenkező szakvéleménnyel elő nem áll, addig feltételezzük.

Még akkor is, ha éppen az állam-alakulat átszervezése kapcsán igen komoly elszánás kell az említett feltételezéshez. Orbán ugyanis olyasmikről pampogott, hogy „Az új magyar államszerveződés alapja egy munkaalapú állam, amely nem liberális természetű”. Ami nyilvánvalóan egy újabb elszólást, sorok közti diktatúra-üzenetet is rejt. A nem liberális állam ugyanis egyértelműen azt jelenti, hogy a szabasdságnak előbb-utóbb vége. Az állam kíván megszabni az orrfújások hangerejétől a lábszag penetron-egyenértékéig mindent. Az államosítás sikertörténeteként gondolom a KLIK nevű idiotizmust, a kormány gazdasági stratégiai szerződéseihez pedig a Nokia-sztorit hozva fel igazán ütős példaként. De a nyilvánvaló elszólás azért árnyaltabb. A szabadságjogok lerombolásával párhuzamosan emlegetett munkaalapúság igencsak a kényszermunkatáborok, a modern rabszolgasággal egyenértékű kényszeralapú közmunkaprogramok képét vetíti előre. Pintér Sándor előrejelzésének megfelelően.

De egyben a meleg előcsalt egy igen komoly fogalmi zavart is. A kétségtelenül nem feltétlenül mérvadó Wikipédián az államról ezt olvashatjuk: „Az állam egy földrajzi terület feletti legfőbb hatalommal bíró politikai egyesülés”. Szerveződését illetően Max Weber nyomán az állam rendelkezik a „fizikai erő legitim használatának monopóliumával egy adott területen belül”. Amitől már nincs messze az a meghatározás, amit az 1970-es években vertek bele az iskolások fejébe: „az állam a mindenkori uralkodó osztály elnyomó szerve”. Valószínűleg hasonló kényszerképzetek olvadtak bele a totális hatalomvágy masszájába. A „munkalapú állam”, mint önálló meghatározás ugyanis baromság-szagú. Az állam alapja ugyanis a politikai hatalom. Társadalmi szinten meg milyen a nem munkaalapú szerveződés? Egy táérsadalom, amelynek tagjai nem dolgoznak, hanem a világszellem táplálja őket? Esetleg fény? Az isteni, illetve orbáni? Esetleg a folyamatos kölcsönkérés? Már akkor, ha nincs olyan természeti kincs-tartaléka az országnak, mint az olaj-emírségek esetén.

Amúgy a rabszolgatartásra való berendezkedés persze lehet egyes rétegeknek kibúvó. A mások munkáját totálisan kihasználó állami vezetés tagjai például akár dinasztikusan mentesülnek a tényleges, értékteremtő munka alól. Amennyiben tehát Orbán Viktoron elhatalmasodott „az állam én vagyok” szemlélete, és úgy gondolja: más dolgozzon míg az ő értékteremtési igénye házi stadionokra futja csak. Bár most, hogy hiába épített a fiának egy stadiont, az otthagyta, még személyes értelme sincs az egésznek. Ahogy országosan az egész orbanizmusnak se sok van. A diktatúra ugyanis nem hatékony szerveződés. Csak annak látszik, mivel az alternatívákat, a kötelező tapsorkánból kisuttogókat eltapossák. Konkurencia nélkül pedig valóban jónak is tűnhet. Bár az evolúció arra tanít: verseny nélkül kihalás van. Orbán szemlélete tehát nem az előnyök tasakját, hanem egy irgalmatlan pofonzsák száját nyitja meg az országnak.

Andrew_s