Schmidt Mária ajánlása

Ízlelgetek egy ízelítőt. A Heti Válasz weboldalán ajánlgatják a lapot, ami rendben van. Ennek kertében bele lehet olvasni a Terror Háza Múzeum igazgatónőjének írásába. Nyilvánvalóan kiragadott részleteket. Ámde szerkesztett formában. Tehát, noha kiragadott részletek, mégis kell, hogy tükrözzék a lényeget. Vagy a szerkesztőt.

Mondjuk Barcza György legutóbbi alakítása után talán lehetnek fenntartásaink a főszerkesztővé válás szakmailag szelektív voltáról, de tekintsük azt kivételnek. Ami erősíti azt a szabályt, hogy egy szerkesztő tudja, hogy mit csinál. Meg azt, hogy mit válogat ki, ragad ki a szövegösszefüggéséből. Mit tekint jellemzőnek, és mit gondol a célközönségről. Különösen egy ajánló esetében. Tehát, bevallva, hogy én sem olvastam az eredeti egész tanulmányt, magam is élek a kiragadás lehetőségével. Schmidt Mária „tabudöntögetőnek” beharangozott írásának azon részeiből, amivel az olvasókat csábítják. Amúgy különben azért kell ez a hosszú felvezetés, mert nem egyszer az a legfőbb érv egy vélemény ellen, hogy „bezzeg az eredetiben...”. Némi joggal. Így aztán nyilvánvaló, hogy ami az adott esetben a weben olvasható, az a szerzőt és szerkesztőt egyaránt jellemzi. S akkor jöjjön a tabudöntögetés.

Amiből első körön a „tabu” nem volt világos. A Szabadság téren felállítandó bronztemető léte nem tabu. Maga a miniszterelnök kötelezte el magát mellette. Döntögetését követelni sem tabu, mivel régóta szerepelnek a tiltakozások a sajtóban. A szobor és az ellenzése tehát közismert. Azt azonban még nem sikerült kellően felfognom, hogy a szoborállítás ellenzése a balliberális szellemi terror jele. Márpedig a Heti Válasz szerkesztője szerint az igazgatónő azt feszegeti többek között, hogy: „A 2014-es választások után azonban lassan semmivé válik a befolyásuk és évtizedek óta tartó szellemi terrorjuk”. Mármint a balliberális értelmiségé. Világos tehát, hogy József Attila szobrának elmozdítása, egy szobor bármi áron való elszállítása az nem a szellemi terror jele. Ellenben mindezek ellen tiltakozni az mi más is lehetne. Már várom azt a tabudöntögető írást, amiben kifejtik: A TV-székház annak idején felgyújtotta önmagát, és menekülés közben magába szívta a csőcseléket. De tekintsük ezt a beharangozást a szerkesztő szellemi bakugrásának. Elvégre a jobboldaliaknak kell egy kis ballibsizés, hogy elkezdjenek odafigyelni. A szerkesztő véleménye alapján enélkül nem megy. Az olvasóiknak.

Ja, még annyit, hogy ugyaninnen. Schmidt Mária az ajánló szerint „számon kéri a balliberális értelmiségen, hogy miért nem foglalkozik annyit a tegnapi kommunizmus bűneivel, mint a tegnapelőtti nácizmuséval”. Aminek hatására próbáltam visszaemlékezni olyasmire, hogy mikor hallottam az ÁVH-ról, hogy pusztán „idegenrendészeti eljárás” volt a recski munkatábor, és vallatások megannyi áldozatának el-, illetve meghurcolása, halála. Próbáltam arra is visszaemlékezni, hogy az előző kormányzat hol állított olyan szobrot, aminek az orosz medve lett volna az egyik a kulcsfigurája. Netán a hős vallatótiszt emlékszobrát? Arra sem emlékszem. De biztos a memóriámmal van baj. Meg az internetével. Mert ott sem találtam. Azonban nem vonom kétségbe, hogy hülyék vagyunk itt mindahányan, és az évek röpke percek. Faludy György, Villon stílusában ezt azzal folytatná, hogy:

„véred kiontott harmatával

irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!”

Van azonban az ajánlóban egy komoly, és hosszabb idézet is a Terror Házát igazgató indulatcsomótól:

„Az utolsó évtizedek azonban az áldozati státusz abszolutizálásához vezettek. Oda jutottunk, hogy egyes csoportok örökölhető és előnyökre váltható kiváltságnak szeretnék tekinteni felmenőik tragikus sorsát, és az »áldozatiságot« ki akarják terjeszteni azokra a nemzedékekre is, amelyek semmiféle atrocitást nem szenvedtek el. Mindez súlyos következményeket von maga után. Ha az áldozati státusz örökölhetővé válik, akkor a »tettesség« is öröklődik.”

Amivel kapcsolatban csak csendben szeretném megjegyezni, hogy annak idején a magyar kárpótlási rendszer, aminek ma számosak köszönhetik közvetve, a kárpótlási jegyek felvásárlásával, a millióikat ugyancsak a felmenőkre alapult. S a felmenők, illetve az elszenvedő, de akkor már jobbára idős emberek tragikus sorsának örökölhető és előnyökre váltható voltára. Amellett az idézetben van egy igen alapos, és nyugodtan aljasnak tekinthető csúsztatás is. Az áldozatiság mindig személyes. Még a csoportos nemi erőszak áldozata is személyesen szenvedi el az erőszakot. Miközben a csoport, mint csoport jelent fenyegető erőt. A tettesség tehát túlmutat még az említett esetben is azon, hogy ténylegesen közösült-e, vagy sem az, aki „csak ott volt”. Amikor egy állami, kormányzati ideológia nevében gyilkolnak embereket, akkor sem más a helyzet. A tettesség igenis túlterjed azon, aki meghúzza a ravaszt. Radnóti Miklós nem csoportként, hanem egy diszkriminált, és a hatalom által rámutatással elkülönített csoport tagjaként, egy adott szellemiség következtében halt meg. A szellemiséget védők, a diszkriminációt hirdetők mellett kiállók tehát társ-tettesek. Nem vitatva, hogy a II. világháború konkrét gyilkosainak zöme már vallóban porlad.

Amíg a magyar kormányzat nyíltan kiáll a neohorthyzmus mellett, a belügyi erők csak ímmel-ámmal állnak ki a rasszista ideológiákat hirdetők ellen, amíg az egyházi méltóságok nem tüntetnek a Horthy-fétis avatása ellen, amíg... Igen. A magyar kormányzat utólagos társtettessé teszi a jelen nemzedéket. Ez nem vád megfogalmazása a „jóérzésű magyarok” felé, hanem egy helyzet. Ami ellen különben éppen a jóérzésű magyaroknak kellene leginkább tiltakozni. A kormánynál. S persze nem feledkezve el azokról a jóérzésű emberekről, akik akár nyilas-egyenruhában is emberek életét mentették annak idején.

Az is jellemző különben, hogy az igazgató nő nem rájuk hivatkozik „jóérzésű magyarként”, hanem azokra, akik a kart lendítve képzelik el a személyes jövőjüket.

Andrew_s