Izentek Norvégiába az uborkafáról

Lázár Jánossal elszaladt a ló. Ez talán érthető akkor, ha egy kisvárosi akarnok hatalomhoz jut. Van ilyen. Miniszterelnökben is. Miért pont egy szürke, illetve egyre feketébb eminenciással ne fordulhatna elő. Az utóbbi időszak, például a norvég pénzek kapcsán folytatott ámokfutás, azt mutatja, hogy ez a bizonyos paci fejjel előre lökte lovasát a falnak.

Ahol nagyot csattan, és mégsem hallgathat. Belelépet ugyanis egy olyan örvénybe, amiből igen nehéz lehet kilábalnia. Már akkor, ha egyáltalán feltűnik az örvény, és a süllyedést nem emelkedésnek érzi. Ami előfordulhat akkor, ha valaki fejjel előre merül. A norvég pénzek körül ugyebár az alapfelállás az, hogy a Fidesz, illetve a kormányzat összeállította a számukra kínos, vagy csak tőlük független szervezetek listáját. A jelenség nem új. Rákosi Mátyás belső elhárításának is bizonyára voltak ilyen listái. De még az 1980-as években is ismertek voltak a pártszimpátiával súlyozott névsorok. A bolsevik és horthysta hagyományokból egyre nyíltabban merítő hatalom tehát aligha láthatott bármi kivetni valót az említett listázásban. Amellett végső soron bármely szervezetnek joga lehet talán, hogy felmérje a potenciális támogatók és ellenzők körét. Ez kormányzatilag csak azért lehet kínos, mert a kormánynak elvileg a kisebbséget, a rájuk nem szavazókat is képviselnie kellene. Egy művészeti, közszolgálati jellegű, egyházi, érdekvédelmi és hasonló tevékenység megítélése tehát lehet szubjektív, de ebben nem játszhat szerepet az, hogy a bolsevik kisebbséget, vagy a hallgató többséget támogatja. Mármint demokráciában biztosan nem.

Mondom, kormányzatilag. Mert magánalapítványok, illetve az adott helyen regnáló hatalomtól független szervezetek esetében nyilvánvalóan más a helyzet. Ott adott esetben az is megengedhető, ami hatalmi helyzetből semmiképpen. S ez az a fal, aminek Lázár János láthatóan nekiugratott azzal a bizonyos lóval. Az ugyanis, hogy bizonyos, számukra nem megfelelő, de különben törvényesen működő szervezeteknek nekirontott felér egy önleleplezéssel. Az antidemokrata önvallomásával. Elárulva azt, hogy a kormányzat csak azon állampolgárok kormányának tekinti magát, aki átszellemült arccal képes és hajlandó nekik tapsolni. A kritikus hangot megfogalmazó, vagy nem elég hangosan tapsoló szervezeteknek ki nem osztott támogatás aligha jelez mást. Ha netán még kínos kérdéseket is meg merészelnek fogalmazni, akkor szíve szerint be is szántaná az univerzális miniszter. Behintve a helyét sóval. Meg borssal és patkányméreggel.

Azt pedig kifejezett és személyes sértésnek érzékeli, ha más szervezetek támogatni mernek az általa pokolba kívántak közül bárkit is. Ennek a dedóstempónak az egyik nyilvánvaló ütközete az, amit a norvég támogatási pénzek körüli harcok tartogatnak. A KEHI-t használva nehéztüzérségnek, és a birodalmi médiát szócsőnek. Az ugyanis kétségtelen lehet, hogy a pénzek forrásaként a norvég állam is fellelhető. Ami azonban mit sem von le abból az erényből, hogy itt ezek a források egy  Orbán-vezértől független alapot jelentenek. A hazánkban életben levő törvények betartásával azt támogatnak, akit jónak látnak. Ez tetszhet, vagy nem tetszhet Lázár Jánosnak, de attól még nagyjából ez van. Alkalmasint ebbe az is beletartozhat, hogy amennyiben a pénzek általuk célnak tekintett helyre való megérkezését nem látják biztosítottnak, akkor ne folyósítsanak egy vasat sem. Amikor tehát a vásárhelyi kocsmák Riviérát járó bikája betámadta az említett szervezeteket, és a norvég támogatást, akkor arra elég nyilvánvalóan számítani lehetett, hogy a kifizetési kedv nem marad töretlen.

Meg is tört. Amire a Miniszterelnökség klaviatúrát és tolmácsot ragadott, hogy levelét megírhassa. Azt szeretvén elérni, hogy az EGT és a Norvég Alapok mihamarabb oldják fel a kifizetések leállítását. A beragadt közel harmincmilliárd ugyanis alighanem jól jönne most a hatalomnak az önkormányzati kampány közelében. Még akkor is, ha a civil szervezetektől adó formájában nyúlja le csak egy részét. A Kormányzati Ellenőrzési Hivatal vegzálási rohamáról azonban hallgat a Miniszterelnökség. Nyilvánvalóan azért, mert azt azért tudják: Az említett alapokkal nem a magyar kormányzatot akarják megtámogatni. Joggal indulva ki az alapok kezelésekor abból, hogy támogassa a hatalmat, a saját oligarchiája. Az persze egy sajátos helyzet, hogy Orbán Viktor csapata, és benne Lázár János alighanem fordítva gondolja. Azt próbálván elérni, hogy a külföldről, a civil szervezeteknek juttatni szándékozott pénzekből is a saját haveri kör kenyerén vastagodjon a zsír.

Megfeledkezve arról az apróságról, hogy ezek a pénzek alapvetően nem taroznak a fennhatóságuk alá. A norvégok adják, vagy nem adják. Kérhetnek, könyöröghetnek, pitizhetnek. Ahogy a közmunkás a túlélésért. De nem követelhetnek. De maradnak inkább pökhendiek és ostobák. A pénzhez ugyanis nem adnak pár dolgot. Például emberi tartást, kultúrát, és intelligenciát. Egy uborkafára felmászott tahó gazdagon is tahó marad. Szmokingban is. Egy úri vadászaton is.

Andrew_s