 |
| Ez egy másik Kerekasztal |
Szinte már unalomig koptatott lázári
kijelentés az, ami a kaparás, és az adott ember értéke közti összefüggést
méltatta. Most egy olyan javaslatot terjesztettek elő, ami ezt kiterjeszti a
gyermekekre is. Akinek a gyereke jobban kapar, az többet is fog érni. Például
nyugdíjasként.
A Népesedési Kerekasztal nyugdíjreform-tervezete
legalább is valami ehhez hasonló ötlettel állt
elő. Ez a kerekasztal nem az a kerekasztal, ami körül lovagok gyűlnek
össze, hanem egy másik. E körül az asztal körül azok lovagok és lovagnők ülnek,
akik azt mondják: „cupp”. Esetleg a rekettyésben. Mert az asztalon azért elég
kényelmetlen lehet. Mármint a népesedéspolitika kézbevétele. Természetesen
tudományosan. Már csak azért is, mert az említett gömbölyű asztalt Magyar
Tudományos Akadémia szervezésében alakították meg. Még 2009-ben. S pár hónapon
belül meg is kezdte tanácsosztogató és programajánló tevékenységét.
Nyilván alapos, tudományos előkészítéssel, ahogy ezt illik is egy nyolc
munkacsoporttal megalakult tudományos valaminek. Olyan javaslatokkal az évek
során, amelyek között nyilván vannak jobbak, és kevésbé jobbak is. Ahogy ez már
lenni szokott olyan esetekben, amikor a vizsgálat tárgyai önálló akarattal
rendelkezne, és a körülményekre a vizsgálódónak gyakorlatilag az égvilágon
semmi ráhatása nincs.
Hari Sheldon legyen a talpán, aki ilyen
körülmények között akárcsak modellezni tudja a népességet. Egy birodalomnyit.
Egy sci-fiben. A hazai viszonyok között legfeljebb a hatalmi nagyképűség éri el
a Galaktikus Birodalom méretét, és a napi politikai populizmusoknak nagyobb
szerepe van a szociálpolitikában, mint a tervezési szándékoknak. Nem feledve
persze azt sem, hogy az emberek népesedési szándékukat viszonylag ritkán
szokták az akadémiai közlemények, és javaslatok alapján megélni. Pártdirektívák
mentén is csak akkor, ha elég erős kényszerek működnek közre az utasítások
betartására. S ebben az esetben sem feltétlenül egyenlők a szándékok. Az
egykori életforrás-programot is valószínűleg másként élték meg a
tenyészbikaként kezelt SS-tisztek, és másként az esetleg megerőszakolt árja-kinézetű
parasztlányok. De ez nyilván csak az egyik véglet, és a hazai demográfiai
programok itt még messze nem tartanak. Ahogy a legutóbbi zseniális javaslat is
a nyugdíjak irányából próbál hatni.
Felvetve azt az ötletet, hogy ne csak a
gyermek felnevelése számítson bele a nyugdíjba, hanem a gyermek iskoláztatása
is. Rímelve arra a Balog Zoltántól ismert cinikus
baromságra, hogy a gyermekek kibontakozását a szülők, és nem a szegénység
gátolja a mélyszegénység körülményei között. Nem vitatva persze azt, hogy a
jelenlegi nyugdíjrendszer úgy rossz, ahogy van. Különösen azok után, hogy a
Fidesz-vezette kormány a magánnyugdíj-magtakarításokat is eltapsolta. Ezek után
az elöregedő generációk tényleg csak a gyermekeikre számíthatnak. Akik közül az
iskolázottabbak valószínűleg jobban is fognak keresni. Legfeljebb külföldön, ha
a hazai közrabszolgarendszerből elegük van. De kétségtelenül jobban. Ez a
gyermekre támaszkodó rendszer azonban a Népesedési Kerekasztal tudományos
lovagrendje nélkül, a kormányzati hibák nyomán spontán is kialakult. Miközben
van a jelenlegi javaslatnak egy komoly szépséghibája.
Nem más, mint az, ami már Balog Zoltán
2012-es megszólalásában is szégyellni valóan ostoba volt. Az, hogy koránt sincs
képzési egyenlőség. Attól a pillanattól kezdve, amikor nem beszélhetünk valós esélyegyenlőségről
az iskolázottság megszerzésében, minden ezen alapuló diszkrimináció a szociális
szakadékot mélyíti és szélesíti. Márpedig valós esélyegyenlőség nincs. S lehet
azt mondani, hogy régen, a rendszerváltás előtt sem volt. Ami igaz is. Csakhogy
az olló, például a felsőoktatási keretszámok manipulálása, a fizetős oktatási
formák elterjesztése, a követelmények csak fizetett különórákkal teljesíthető
megállapítása nyomán, kissé szétnyílt mostanában. Kissé a töréshatárig
szétnyílt. Nem vitatva természetesen, hogy volt már ilyen a magyar
történelemben. Amikor volt egy akár Bécsben, Párizsban iskolázott nemesség, és
volt az éhbérért robotoltatott zsellérség.
Csakhogy akkor senki nem is beszélt
demokráciáról, és meg sem próbált a nemesség tudományos álca mögé bújtatott javaslatokkal
operálni. Bár biztos lett volna annyi pénz, hogy valami zugkutató összeállítson
egy javaslatot arra, hogy miért jó, ha a nemes nyugdíjként is többet kap a
gyermekei után, mint a zsellér. A világ azonban változik. Akkor nem érezték
szükségét egy ilyen máznak. Most meg csak a máz az igazi. A nyugdíjrendszer, a
demokrácia, a képzési esélyegyenlőség meg egy nagy hazugság a máz mögött.
Andrew_s
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése