2014. június 22., vasárnap

Egy nem antiszemitáknak való éj

Biztos lehetne tudni, hogy hányadik éjszakája volt a múzeumoknak 2014. június 21.-én, de most kapásból nem néztem utána. Sokadik. Mégis, a politika nem kis részben gondoskodott arról, hogy ne csak a tárlatokról szóljon a nyárköszöntő éjszaka. Hanem Holocaustról, antiszemitizmusról, köztéri szobrokról és közös éneklésről is.

A lista két eleme egy ponton összekapcsolódott. A Szabadság téren felállítandó szoborpiszkozat, vagy inkább piszkok szellemi hulladéka, ellen tiltakozók megtámogatására közös éneklést szerveztek. Az Örömódát, melyet az Európai Unió hivatalos himnuszának is avattak Fischer Ádám karmester vezényelte. Nem egy maroknyi kisebbség számára, ahogy azt a hatalom szeretné beállítani, amikor Orbán Viktor „csak azért is hatalom” mottójú mozgalmát kritizálják. A sokaság nem a belekből jósoló koronát körbetáncoló sámánizmus, hanem a felvilágosult kultúra, a kisebbség diktatúrája helyett a többség demokráciája mellett tette le a voksát. Egy énekkel, melynek szerzője századokkal előzte meg Orbán Viktort, Adolf Hitlert, Joszif Visszarionovics Dzsugasvilit és az Orbánnak kicsit megkésve, de törve nem nyájaskodó észak-koreai vezért. Természetesen egy pillanat kétségem sincs arról, hogy néhány prominens szervezet, mint például a CÖF, a Magyar Hajnal, vagy a Jobbik prominensei már firkálják az első gondolatokat arról, hogy tulajdonképpen Beethoven zsidó volt. De legalább is, a buzilobbi tagja.

Kevésbé elvont zsidósággal rendelkeztek ugyanakkor azok, akik annak idején a csillagos házakban laktak. Azokban a házakban, amelyek lakói közül sokan váltak a Szakály-féle történelmi kukabúvárok „idegenrendészeti eljárásainak” áldozataivá. Mely történelmi szemlélet egyre közelebb kerül a kormányzathoz, és lassan inkorporálódik a kormánypolitikába. Elég a neohorthyzmus hatalmi pártolására, a történelem, értékelés helyetti, már a miniszterelnök személyes élettörténetére is kiterjedő, kollektív meghamisítására gondolni. Alkalmasint a Múzeumok Éjszakája az említett házakról is szólt. A csillagos házakról. Nem véletlenül, mivel számos adat immár történelem, és a nyilaskeresztes különítmények tobzódásának emlékei immár legfeljebb múzeumi tárgyak. Még! Ha ugyanis a hatalom továbbra is a weimari szakácskönyvet forgatja, és a fasizálódás diktatórikus útjait tapodja, akkor a történelmi rímek azokat a régi napokat idézhetik. Ami már régen jócskán túlmutat azon, hogy rendszerváltás előtti szerepeken cívódjanak az emberek. Még akkor is, ha olyanok szidják a rendszerváltás előtti rendszert, és hozzák vissza Horthy, illetve Szálasi eszméit a hatalom közelébe, akik az említett vezérek rendszereiben legfeljebb vályogvetők lehettek volna. Ha túlélik. Mert nem mindenki élte túl. Túl sokan voltak, akik nem.

Mert valaki rájuk bökött és származásuk, vallásuk, vagy pusztán antipatikus voltuk miatt kirekesztettnek nyilvánította őket. Olyanokat, akik az őket kirekesztőknél ezerszer többet tettek a hazai kultúráért, tudományért, vagy művészetért. Ahogy például Róth Miksa is, akinek művészete helyet kapott számos közintézményben is. Alkalmasint ma múzeum az a ház, amelyben élt és alkotott. A Nefelejcs utca 26-ban. Ahol Róth Miksa Császári és Királyi Udvari Üvegfestő és Mozaik Művész Műintézete” 1939-ig működött. A dátum talán ismerős lehet az „idegenrendészeti eljárók” szellemi jogutódjainak. Sic! Egyébként munkásságáért annak idején a híres üvegfestő megkapta a Ferenc József Rend lovagi fokozatát. Ciki lehet a Monarchiát visszasíró antiszemitáknak. De az üvegművész emlékházát, az ott kiállított műveket más okból is érdemes megtekinteni. Egyrészt jelzik azt, hogy a közintézményekbe munkákat rendelőknek volt ízlésük.

De azt is érdemes megfigyelni, hogy Róth Miksa műhelyéből magánszemélyek, korának polgárai is szép számmal rendeltek díszablakokat, festett üvegeket. Ez pedig két dolgot biztosan feltételez. Azt például biztosan, hogy az akkori polgárság ezt meg tudta fizetni. A másik az, hogy az akkori polgárságnak, a Róth-műhely fizetőképes kuncsaftjainak nem csak pénze volt. Az akkori pénzes ügyfeleknek a kulturális elvárása túlmutatott a szotyhéj-köpködésen, a B-közepes üvöltözésen, és az ízlése is jobb volta annál, hogysem egy vezető repiajándékként kapott hátizsákját, használt kólás-dobozát nyilvánítsák fétisnek. Az oszd meg (a tömeget) és fuvalkodj (fel) jegyében.

„...Halált virágzik most a türelem. -
Der springt noch auf- hangzott fölöttem. ...
(Radnóti Miklós: Razglednica 4.)
Andrew_s


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Comments on Facebook