2014. június 5., csütörtök

Kontraszelekciós antiszolidarítás

Forrás: ATV
Lassan terjed az elhatározás. Tóth Zoltán, most már csak volt, egyetemi oktató esetében is. A saját blogja szerint 2014. május 27.-én kapott egy elektronikus levélkét a felmondásról. De csak tegnap, június 4.-én este tette közzé az említett blogon a hírt. Talán nem is az elhatározással, hanem az írásbeli megerősítés megvárásával magyarázható a késés. Aztán már a hír járt a maga útján.

Lassan bekerült a különböző portálokra, és a HVG-nél már azt is tudni vélték, hogy szó nincs az eddig vitt tantárgy megszűnéséről. Pusztán arról, hogy az elfogulatlanságáról nem annyira híres Nézőpont Intézet vezetőjét kérték fel a tárgy továbbvitelére. Mely tárgy különben a választási rendszerekkel kapcsolatos politológiai ismereteket, többek között a tisztességes választások kritériumait is lefedte az oktatandó ismeretek körével. Valószínűleg a puszta véletlen műve, hogy a tárgy körüli átszervezést az önkormányzati választásokkal kapcsolatos törvények megpatkolásának időszakában, illetve annak előkészítési szakaszában tartották égetően fontosnak megejteni. Mert ilyen véletlenek igenis vannak. Egy egyetemen, amelynek egyik dékánja is érdektelennek tartotta a kezdetekben Semjén Zsolt beadott furcsaságaival foglalkozni, igenis vannak ilyen véletlenek. Nyilvánvalóan a véletlen egybeesések elismerése az is, hogy Klinghammer István mélységesen hallgat. Habár! Miért pont most szólaljon meg, amikor eddig sem nagyon tépdeste a hatalom által rárakott istrángot?

Miközben persze a hír járja a maga útját, jó lenne most azt leírni, hogy eközben viharos ellenzést váltott ki a sajátosan időzített felmondás. Jó lenne azt írni, hogy az országos napilapok vezércikkben emlékeztek meg, és szalagcímekkel harangozták közzé az említett felmondást. Valójában erről azért szó nincs. Sajnos, ismerve a tényt a naponta állás után kullogók számáról más gondolat is megkockáztatható. Az, hogy amennyiben nem az Origo főszerkesztőjének kirúgása körül pattan ki, akkor még annyian sem foglalkoztak volna az ELTE-s professzor eltávolításának hírével. Mert azért azok, akiknek leginkább kellene hallani ilyenkor a hangját, mélységesen hallgatnak. Mondhatni üvöltő az a csend, ami van. Például hallgatnak a diákok is. Holott lehetne talán szavuk. A tiltakozásé mindenképpen. A hallgatás azonban nem csak beleegyezés, hanem belefásultság is ebben az esetben. Olyan szintű belefásultság, ami még a rendszerváltás előtt sem volt jellemző az akkori, diktatórikusnak mondott, állapotok közepette. Ezt onnan tudom, hogy annak idején is sikerült egy tanár menesztését megelőzni. Holott valami diákparlamentre hivatkozva indult az ügy. Mégis, már rektori szinten állt le. De lehet, a diákság elfásult. Például a végén szinte sehova sem vezető tüntetések nyomán is.

Azonban vajon hol van az akadémiai szféra. A tanárok hada. A szakszervezetekről nem is beszélve. Már csak azért sem, mert szóra sem érdemesek. S nem csak a mostani látszat szerint. Azért a nagy tanári csenden érdemes talán elgondolkozni. A felszínes ítélet alapján azt is mondhatnánk, hogy senkit nem érdekel a dolog, és a szolidaritás hiánya miatt nagy a csend. Felróva ezt a jelen politikai körülményeknek. Nem vitatva, hogy az egyre inkább megfélemlítésre apelláló, az egzisztenciális zsarolást nyíltan űző hatalomnak is van szerepe a kialakult helyzetben. Azonban, ha visszaemlékszünk az elmúlt évekre, az egyetemi, akadémiai rendszer eddig sem nagyon a kiállásról, a hangos szolidaritás-megnyilvánulásokról volt híres. S ebben talán nem csak a politikai félelemnek van szerepe. Az egzisztenciális viszonyoknak már inkább. A pozíciókhoz kötődő viszonyokkal karöltve. Ami egyszerűen belülről, a személyen belülről gátolja meg sokak esetében, hogy kimenjenek a napra.

Egy erősen kontraszelektált rendszerben ugyanis csak a kevés kivétel érezheti magát szakmailag kikezdhetetlennek. Abban az értelemben, hogy még tévedéseiket is egyenes derékkal vállalják. Arra a tanszékvezetőre, dékánra, rektorra ez nem feltétlenül igaz, akinek egyetlen biztos ismerete annyiból áll, hogy tudja hol a tanársegéd. Akinek a nyakába lőcsölhet némi érdemi munkát. Nem sokat, mert a végén még a fejére nő. Tehát több tanársegédnek szétosztva, társzerzőséggel jutalmazva. Vigyázva közben arra, hogy a kontraszelekciós spirált se szakítsa meg. Egész az akadémiáig. A kevés kivétel pedig már csak azért sem zavaró, jó részük már tanársegédként kiutálható a rendszerből. A maradék pedig bármikor kirúgható. A hatalom ugyanis a kontraszelektált vezetők kezében van.

Egy ilyen rendszer bentlakói pedig nem szolidárisak a kipenderítettekkel. Kárörvendők inkább. Egy egyetemi, kutatóintézeti vezető pedig bátran élhet, és vissza is élhet a rendszerrel. Amire csak a legfrissebb példa Tóth Zoltán alig visszhangos kirakása.

Andrew_s


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Comments on Facebook