2014. június 28., szombat

Avatatlan avatók

Ez nem az acatás, csak a mozaik
Forrás: Deske.hu
Tegnap végigálltam egy doktori avatóünnepséget. Először azért vállalkoztam az ülés megtagadására, mert térdizületileg biztosabb voltam a felállásban, ha le sem ülök. Végül nem csak emiatt nem bántam meg a döntést. Meg van annak is a maga előnye, hogy az ember bármikor szünetet rendelhet el magának,

Nem vitatva persze, hogy nyilván meg van ezeknek az avatóknak a maguk szokásos forgatókönyve. Aminek a kereteit az olyan apróságok, mint a realitások igazán nem zúzhatják szét. Többek között akár az is, hogy tekintettel legyenek a meghívottakra, azok érdeklődésének becsülhető szintjére. Például minden más iránt, mint az általuk preferált avatandó kiszólítása és a várva várt kézfogás, a diploma átadása, a fotók, és a többiek. A forgatókönyvet ez természetesen nem zavarja. Meg a szervezőket sem. A rendezvénynek meg kell adni a módját, és a felvezetéssel csigázni a várakozást. Tudva azt, hogy a jelenlevők egy része érintett a csúcspontban. Tehát nem fog hazamenni, mint egy zenemű hosszú, ámde legalább unalmas nyitánya közepette.

Így rendre végig fogja szenvedni a díszdoktorok, szerencsére csak kettő, székfoglaló beszédeit. Köztük egyet külföldiül, és olyan témában, ami borítékolhatóan nem érdekel egy szűk szakembergárdánál szélesebb hallgatóságot. Egyébként azokat sem, mert ők meg elolvassák. Nagyjából ez volt az a pont, amikor először örültem a fentebbi döntésnek. Simán, kevés feltűnéssel lehetett elosonni egy kávét szerezni a büfében. Nem dicsőség, hanem állapot. Megfutamodás a javából. S ebben még az sem vígasztalt, hogy láthatóan az előadó is megfutamodott volna. Egyre fásultabban ismertette a fenntartható erőműtervezés, vagy mi legújabb folyamatszervezési kutatásainak, vagy miknek az eredményeit. Igyekezett nem nézni a hallgatóságra, és ezzel megóvni magát az üveges, ámde érdektelen tekintetektől. De mindegy. Több is veszett Mohácsnál. Meg az ember annyi marhaságra fecsérli olykor az idejét, hogy abba néhány díszdoktor-avatás is igazán beleférhet.

Tulajdonképpen az előbb említett előadást felvezető dékáni mutatvány volt az, ahol az önmegkarmolással kezdtem kacérkodni. Nem forgatókönyvileg, mert az igazán rendes dolog, ha a díszdoktor egész életútját elmesélik. Természetesen dicsérőleg, mert úgy illik. S angolul, mert finnül még annyira sem tudná felolvasni az erre kijelölt dékán-bácsi, mint angolul. Meg a hallgatóságból sem értené talán senki. Ellentétben az angollal. Az egyetemi vélekedés szerint. Ami egyébként hibás döntés volt a szervezők részéről. Az említett felolvasással ugyanis leginkább azt sikerült demonstrálni, hogy a dékánnak is komoly gondjai vannak. Vagy az olvasással, vagy az angol nyelvvel. Vagy mindkettővel. Ami csak azért kellemetlen, mert akkor is elvárja a diákjaitól a nyelvvizsgát, ha ő maga a „such” kötőszót első körön „sucs”-nak olvassa, és igazi balkánenglish kiejtéssel birkózik meg a bonyolultabb mondatokkal.

No meg azért is kellemetlen lehet, mert ezzel az angoltudással, egy kevésbé önérzetes fejvadász is elküldené. S ez ott lehet kellemetlen, mert leköszöntetése esetén a tudomány nagy öregjéből a kis portása lenne. Minden szakmai múltja dacára. Ami jelezheti persze a hazai felsőoktatás, és minősítő rendszer trónolását a felfordított éjjelin, de attól még ez van. Olyanok avatnak, akiket magukat ma nem avathatnák talán. Akkor is, ha egykori iskolám, a Kertészeti Egyetem díszterme ennél jobbat érdemelne. Elvégre olyan szép az a mozaik, ami Hincz Gyula alkotásaként a falát díszíti. Meg aztán ez az egész lehet egy szubjektív vélemény, és a dékánnak is lehetett rossz napja, vagy lámpaláza. Távol álljon tőlem feltételezni, hogy tényleg csak ennyire birkózik meg a feladattal.

Andrew_s


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Comments on Facebook