2017. április 15., szombat

Orbánia Kasszandrái nevében: A semmit szervező tüntetés-szervezők

A CEU-s tüntetések kapcsán már korábban is igyekeztem a hazai jellegzetességeket a jól látható párhuzamok alapján áttekinteni. Azonban Lendvai Ildikó legutóbb publikált írása után, azt hiszem, időszerű lehet a kezdetektől átfutni néhány korábban már leírt gondolaton. Érintve azokat a tüntetéseket, tüntetéssorozatokat is, amelyek az utóbbi néhány évben, a kormány egyes intézkedéseit kritizálandó, néhány tíznél több embert vonzottak az utcára.

Valószínűleg sokak szemében önkényesen, a 2011-es évbúcsúztatóval kezdeném. Azért is, mert addigra már elég nyilvánvaló jelek mutattak a köztársasági hagyományok eltörlésének irányába. Addigra megjelentek az ételért sorban álló ezrek, és elkészült az a törvénygyűjtemény, ami az Alkotmány kihajítását, leváltását volt hivatva szolgálni. Az elégedetlenség okkal csapott fel, és megnyitotta az utat a következő Operaházhoz szervezett tüntetéshez. Ez utóbbinál érdemes kicsit elidőzni. Egyrészt azért, mert egy, az ország jövőjét erőteljesen meghatározó kormányzati lépés nyomán szerveződött. Másrészt azért is, mert évekre, máig hatóan megadta azt az alaphangot, amely fékezett habzásúvá tette a tiltakozásokat. Az akkor összejött sokaságban állva világos volt, hogy igen sokan azért jöttek el, mert a virtuális ökölrázáson túl is hajlandóak tenni a kormányváltás érdekében. A színpadon ezzel szemben egymást váltották az előadók. Unalmasabbnál unalmasabb szövegekkel fárasztva el a hallgatóságot. A felszólalók jó szándékát nem vonom kétségbe. De amikor a sokadik felszólalóról alkotatott a hallgatóság olyan véleményt, hogy elsősorban önmagát bátorítja a felolvasott spontán szövegével, akkor bizony nem kevés kuncogás hallatszott. Ott lent. A tömegben.

Amikor a világosan kinyilvánított programtalanságra, céltalanságra is reagálva felhangzott a tömegből, hogy „Menjünk be!”, akkor láthatóan kitört a szervezői pánik. Egyre kapkodóbb reakciónak tűnő szövegek következtek, majd mindenkit felszólítottak a csendes elvonulásra. Egy lendülettel két legyet lecsapva. Legalább. Egyrészt megoldva azt, hogy a kormányzatot nehogy zavarja bármi nesz, Másrészt formálisan azonnal elhatárolódtak mindenkitől, akik ott maradtak. Elsunnyogtak haza, és egy igen nagy vehemenciával indult tüntetést fojtottak érdektelenségbe. A tömegnek sem programot, sem célt nem adva. Legfeljebb önmaguknak katarzist aratva. Akik ott ebben a tömegfárasztásban szervezőként részt vettek, azokat egyértelmű felelősség terhel minden olyan későbbi tüntetésért, amely ugyanezt a mintát követve, a tömegeket kiszólította, majd semmit sem nyújtva hazaküldte. A politika páriáivá téve mindenkit, aki az indulati ötpercnél többet várt el az ellenzéki, a civil, vagy bármely más mozgalmi kezdeményezéstől.

S félreértés ne essék. Nem lövöldözésre, gyújtogatásra, pofozkodásra gondolok. Hanem arra, hogy csak olyan szervezzen tüntetést, szólítson az utcára embereket, akinek konkrét célja van vele. Konkrét előremutató célja. Amihez nyilvánvalóan legalább szándék kell egy programalkotásra. Legalább a szervezők fejében kell annál több elképzelés, mint az, ami Orbán kormányát amúgy is mozgatja. Az ellenségkép-képzés, és a „minden hatalmat a szovjeteknek” szemlélet. Akkor is, ha az ellenség a kormány, és akkor is, ha a hatalmat az utcáról szerveződve gondolják megszerezni. Ugyanakkor a szervezők felelősségét csak növeli, hogy az egyre inkább diktatórikus eszközökhöz folyamodó kormánynak a fásultságnövelő tüntetések egy szépségflastromot biztosítanak a demokrácia létéről. Egyben tényleg növelik a politikai közöny, cselekvésképtelen céltalanság érzetét sokakban.

Ennek egyik illusztrálására ugorjunk 2014-be. Ha valaki nem emlékezne rá, ekkor volt az internetadó elleni tüntetések ősze. A kormányzat, talán a közhangulat tesztelésére, bedobta az internetadó ötletét. A Facebook-on elég gyorsan megindult egyfajta szerveződés. Amelyben tüntetésre hívták az embereket. S amely esetében már a kezdetekkor látszott, hogy a több sebből vérzik az ötlet. Nem alapvetően azért, mert ne lett volna indokolt a tiltakozás. De az internetadó elleni megmozdulások kapcsán a kormány a tervezet tervezetét úgy tudta visszavonni, hogy nem szenvedetett komolyabb arcvesztést. Ezt lehet a tüntetés sikereként elkönyvelni, és példálózni a későbbi szervezéseknél. De azok az akkor felvetett kérdések máig nyitva maradta. Olyanok, mint:

·         Milyen cselekvési tervet szeretnének pártfogoltatni a jelenlevőkkel?
·         Mi az A-terv?
·         Mi a B-terv?
·         Mi az elérendő cél, illetve mi a minimálcél, amit mindenképpen el szeretnének érni?

Azóta már tudjuk: az internetadó elleni tüntetés ebből a szempontból igazán sablonteremtővé vált. A jelzett kérdésekre adandó válaszok összegereblyézése ugyanis bármilyen tüntetés szervezésekor a szervezők egyik alapvető felelőssége kellene, hogy legyen. S amely felelősség elől a mai napig elbujdokol a szervezők jó része. Ugyanakkor a tüntetést követően megindultak a Fidesz-székház felé. Az ott történtek alapján már akkor felmerült, hogy alapvetően egyfajta kormányzati megegyezés nyomán jutottak arra, amire. S azóta nem egy megmozdulás kapcsán elgondolkodhattunk azon, hogy vagy a kormányzattal kidolgozott egyfajta feszültségcsökkentésként szerveznek tüntetést, vagy a szervezők kötözni valóan tehetségtelenek és ostobák. A novemberi tüntetésen pedig már kínosan jelent meg, mert a Parlamentnél történt, a korábban említett motívum is. A szervezők otthagyták a tömeget, és távoztak a felelősségből. Decemberre már tudtuk, hogy program nincs, de adománygyűjtő számlaszám már van. 2015. januárjára pedig az is kiderült, hogy a programtalanságért tulajdonképpen nem is a szervezők a hibásak. Mert ők szentek. Az a résztvevő tömeg. Az tehet mindenről. Az újabb kérdésekre elmaradó válaszokról is. Mert az is szemét ellendrukker, aki kérdést mer intézni a szentté avatandó szervezőkhöz.

Az említett két kiemelt eseménysorozat alapján megállapítható, hogy egyfajta egyetemes recept alakult ki a kormányzat elleni tüntetésekre. Olyan alapvető pontokkal, hogy:
-       A szervezéshez nem kell cél, csak néhány jelmondat;
-       A szervezőktől nem elvárt a felelősség, mert azt pótolja az elégedetlenek csodavárása;
-       A szervezők hagyják magukra a tömeget, hogy minden későbbi történésért moshassák a kezüket;
-       Folyamatosan lecsengő tömegfárasztásokra van szükség, ami stabilizálja a hatalomban levőket;

Ha a későbbi tüntetésekre emlékezünk, gyakorlatilag ugyanerre a kaptafára húzták rá azokat is. Ha nincs alternatív pedagógiai program? Aki hiányolja az a hibás! Ha nincs a tüntetésnek menetrendje? A szervezők mossák a kezüket a demokrácia jegyében! Ha órákig tartó uncsi szövegek hangzanak el? A közönség nem elég emelkedett a nagy gondolatokhoz! Ha a szervezők magukra hagyják a tömegeket? Ők kérem mindenkinek mondták: menjenek szépen haza! A lex-CEU elleni tüntetések hivatalos forgatókönyve eltér mindettől? Nem kérem nem tér el. A különbség legfeljebb az, hogy most többen gondolják úgy, hogy afterparty-t tartanak a tüntetés után. De már megindult a valós elégedetlenségre rárepülő szervezők megszaporodása. Ahogy megindultak a provokátorok is. Körbezöngicsélve a valós program, a valós célok, cselekvési tervek hiányát.

Ebből a szempontból hasznos, hogy Lendvai Ildikó most leírta azt, ami már évekkel ezelőtt pontosan ugyanígy probléma volt. Némi cinizmussal azt is mondhatnám: jobb később, mint még később megtalálni a csőben a lukat. De ettől függetlenül is hasznos. Neki talán azok is elhiszik, akik egy blogot egyszerűen félrehessentenek a kérdéseivel. Neki talán még a pártbeliek is elhiszik: a fenti receptre szervezett, ugyancsak befejezetlen, ellenzéki megmozdulások valójában éppen úgy nem vezetnek sehova, mint a civil sétálgatások.

Andrew_s

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Comments on Facebook