A CEU-s tüntetések kapcsán már korábban is igyekeztem a
hazai jellegzetességeket a jól látható párhuzamok
alapján áttekinteni. Azonban Lendvai Ildikó
legutóbb publikált írása után, azt hiszem, időszerű lehet a kezdetektől
átfutni néhány korábban már leírt gondolaton. Érintve azokat a tüntetéseket,
tüntetéssorozatokat is, amelyek az utóbbi néhány évben, a kormány egyes intézkedéseit
kritizálandó, néhány tíznél több embert vonzottak az utcára.
Valószínűleg sokak szemében önkényesen, a 2011-es
évbúcsúztatóval kezdeném. Azért is, mert addigra már elég nyilvánvaló jelek
mutattak a köztársasági hagyományok eltörlésének irányába. Addigra megjelentek
az ételért sorban álló ezrek, és elkészült az a törvénygyűjtemény, ami az
Alkotmány kihajítását, leváltását volt hivatva szolgálni. Az elégedetlenség
okkal csapott fel, és megnyitotta az utat a következő Operaházhoz szervezett
tüntetéshez. Ez utóbbinál érdemes kicsit elidőzni. Egyrészt azért, mert egy, az
ország jövőjét erőteljesen meghatározó kormányzati lépés nyomán szerveződött.
Másrészt azért is, mert évekre, máig hatóan megadta azt az alaphangot, amely
fékezett habzásúvá tette a tiltakozásokat. Az akkor összejött sokaságban állva
világos volt, hogy igen sokan azért jöttek el, mert a virtuális ökölrázáson túl
is hajlandóak tenni a kormányváltás érdekében. A színpadon ezzel szemben
egymást váltották az előadók. Unalmasabbnál unalmasabb szövegekkel fárasztva el
a hallgatóságot. A felszólalók jó szándékát nem vonom kétségbe. De amikor a
sokadik felszólalóról alkotatott a hallgatóság olyan véleményt, hogy elsősorban
önmagát bátorítja a felolvasott spontán szövegével, akkor bizony nem kevés
kuncogás hallatszott. Ott lent. A tömegben.
Amikor a világosan kinyilvánított programtalanságra,
céltalanságra is reagálva felhangzott a tömegből, hogy „Menjünk be!”, akkor
láthatóan kitört a szervezői pánik. Egyre kapkodóbb reakciónak tűnő szövegek
következtek, majd mindenkit felszólítottak a csendes elvonulásra. Egy
lendülettel két legyet lecsapva. Legalább. Egyrészt megoldva azt, hogy a
kormányzatot nehogy zavarja bármi nesz, Másrészt formálisan azonnal
elhatárolódtak mindenkitől, akik ott maradtak. Elsunnyogtak haza, és egy igen
nagy vehemenciával indult tüntetést fojtottak érdektelenségbe. A tömegnek sem
programot, sem célt nem adva. Legfeljebb önmaguknak katarzist aratva. Akik ott
ebben a tömegfárasztásban szervezőként részt vettek, azokat egyértelmű
felelősség terhel minden olyan későbbi tüntetésért, amely ugyanezt a mintát
követve, a tömegeket kiszólította, majd semmit sem nyújtva hazaküldte. A
politika páriáivá téve mindenkit, aki az indulati ötpercnél többet várt el az
ellenzéki, a civil, vagy bármely más mozgalmi kezdeményezéstől.
S félreértés ne essék. Nem lövöldözésre, gyújtogatásra,
pofozkodásra gondolok. Hanem arra, hogy csak olyan szervezzen tüntetést,
szólítson az utcára embereket, akinek konkrét célja van vele. Konkrét
előremutató célja. Amihez nyilvánvalóan legalább szándék kell egy
programalkotásra. Legalább a szervezők fejében kell annál több elképzelés, mint
az, ami Orbán kormányát amúgy is mozgatja. Az ellenségkép-képzés, és a „minden
hatalmat a szovjeteknek” szemlélet. Akkor is, ha az ellenség a kormány, és
akkor is, ha a hatalmat az utcáról szerveződve gondolják megszerezni. Ugyanakkor
a szervezők felelősségét csak növeli, hogy az egyre inkább diktatórikus
eszközökhöz folyamodó kormánynak a fásultságnövelő tüntetések egy
szépségflastromot biztosítanak a demokrácia létéről. Egyben tényleg növelik a
politikai közöny, cselekvésképtelen céltalanság érzetét sokakban.
Ennek egyik illusztrálására ugorjunk 2014-be. Ha valaki
nem emlékezne rá, ekkor volt az internetadó elleni tüntetések ősze. A
kormányzat, talán a közhangulat tesztelésére, bedobta az internetadó ötletét. A
Facebook-on elég gyorsan megindult egyfajta szerveződés. Amelyben tüntetésre
hívták az embereket. S amely esetében már a kezdetekkor
látszott, hogy a több sebből vérzik az ötlet. Nem alapvetően azért, mert ne
lett volna indokolt a tiltakozás. De az internetadó elleni megmozdulások
kapcsán a kormány a tervezet tervezetét úgy tudta visszavonni, hogy nem
szenvedetett komolyabb arcvesztést. Ezt lehet a tüntetés sikereként
elkönyvelni, és példálózni a későbbi szervezéseknél. De azok az akkor felvetett
kérdések máig nyitva maradta. Olyanok, mint:
·
Milyen cselekvési tervet
szeretnének pártfogoltatni a jelenlevőkkel?
·
Mi az A-terv?
·
Mi a B-terv?
·
Mi az elérendő cél,
illetve mi a minimálcél, amit mindenképpen el szeretnének érni?
Azóta már tudjuk: az internetadó elleni tüntetés ebből a
szempontból igazán sablonteremtővé vált. A jelzett kérdésekre adandó válaszok
összegereblyézése ugyanis bármilyen tüntetés szervezésekor a szervezők egyik
alapvető felelőssége kellene, hogy legyen. S amely felelősség elől a mai napig
elbujdokol a szervezők jó része. Ugyanakkor a tüntetést követően megindultak a
Fidesz-székház felé. Az ott történtek alapján már akkor felmerült, hogy alapvetően
egyfajta kormányzati megegyezés nyomán jutottak arra, amire. S azóta nem
egy megmozdulás kapcsán elgondolkodhattunk azon, hogy vagy a kormányzattal
kidolgozott egyfajta feszültségcsökkentésként szerveznek tüntetést, vagy a
szervezők kötözni valóan tehetségtelenek és ostobák. A novemberi tüntetésen
pedig már kínosan jelent meg, mert a Parlamentnél
történt, a korábban említett motívum is. A szervezők otthagyták a tömeget,
és távoztak a felelősségből. Decemberre már tudtuk, hogy program nincs, de
adománygyűjtő számlaszám már van. 2015.
januárjára pedig az is kiderült, hogy a programtalanságért tulajdonképpen
nem is a szervezők a hibásak. Mert ők szentek. Az a résztvevő tömeg. Az tehet
mindenről. Az újabb
kérdésekre elmaradó válaszokról is. Mert az is szemét ellendrukker, aki
kérdést mer intézni a szentté avatandó szervezőkhöz.
Az említett két kiemelt eseménysorozat alapján
megállapítható, hogy egyfajta egyetemes recept alakult ki a kormányzat elleni
tüntetésekre. Olyan alapvető pontokkal, hogy:
- A szervezéshez nem kell cél, csak néhány jelmondat;
- A szervezőktől nem elvárt a felelősség, mert azt pótolja
az elégedetlenek csodavárása;
- A szervezők hagyják magukra a tömeget, hogy minden
későbbi történésért moshassák a kezüket;
- Folyamatosan lecsengő tömegfárasztásokra van szükség, ami
stabilizálja a hatalomban levőket;
Ha a későbbi tüntetésekre emlékezünk, gyakorlatilag
ugyanerre a kaptafára húzták rá azokat is. Ha nincs alternatív pedagógiai
program? Aki hiányolja az a hibás! Ha nincs a tüntetésnek menetrendje? A
szervezők mossák a kezüket a demokrácia jegyében! Ha órákig tartó uncsi
szövegek hangzanak el? A közönség nem elég emelkedett a nagy gondolatokhoz! Ha
a szervezők magukra hagyják a tömegeket? Ők kérem mindenkinek mondták: menjenek
szépen haza! A lex-CEU elleni tüntetések hivatalos forgatókönyve eltér
mindettől? Nem kérem nem tér el. A különbség legfeljebb az, hogy most többen
gondolják úgy, hogy afterparty-t tartanak a tüntetés után. De már megindult a valós
elégedetlenségre rárepülő szervezők megszaporodása. Ahogy megindultak a provokátorok
is. Körbezöngicsélve a valós program, a valós célok, cselekvési tervek hiányát.
Ebből a szempontból hasznos, hogy Lendvai Ildikó
most leírta azt, ami már évekkel ezelőtt pontosan ugyanígy probléma volt. Némi
cinizmussal azt is mondhatnám: jobb később, mint még később megtalálni a csőben
a lukat. De ettől függetlenül is hasznos. Neki talán azok is elhiszik, akik egy
blogot egyszerűen félrehessentenek a kérdéseivel. Neki talán még a pártbeliek
is elhiszik: a fenti receptre szervezett, ugyancsak befejezetlen, ellenzéki megmozdulások valójában
éppen úgy nem vezetnek sehova, mint a civil sétálgatások.
Andrew_s
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése