2017. április 29., szombat

Parafaatomok

A különböző fórumokon, a baráti levelezőlistáktól közösségi terekig sokszor felmerül: a megosztó kommunikáció egyik legnagyobb bűne a kisebb közösségek szétveretése. Illetve szétverülése. Mert ez aligha jöhetne létre az „ottlakók” közreműködése nélkül. S most egy kicsit felejtsük el, hogy a társadalom atomizálása minden diktatórikus hatalom elemi érdeke.

Maradjunk a kisebb, valamikori, és nyomokban talán ma is baráti közösségeknél. Ami, mi tagadás mostanság azért kezdett az eszembe furakodni, mert egykor egy olyan közösségben fordultam elő, ami akkor sok szempontból „ellenzékinek” számított. Nem mostanság, hanem lassan negyven éve. Egy egyetemi klub rendezősége. Mely ezer szállal kötődött a helyet adó egyetem nagyobb léptékű, jobbára a tanulásra szövetkezett közösségéhez. Aki még emlékszik az akkori viszonyokra, akkor a felsőoktatásban komoly verseny zajlott az intézmények szervezettsége szempontjából. Ami ez esetben annyit jelentett, hogy az egyetemek a diákok KISZ-tagságának arányával „menőztek”. Korántsem nélkülözve az akkori hallgatók aktív közreműködését. Valószínűleg számosak írtak különböző hangulatjelentéseket a különböző évfolyamokról. Nem számítottak ritkaságnak a pártmegbízásból megnyert KISZ-titkárok. S korántsem volt ritka az egzisztenciális, illetve tanulmányi prostitució. Képletesen, az ideológiák szintjén kifejezetten. A szóbeszédek szerint a szó szerinti értelemben is. Aki tehát akkortájt volt egyetemista, és most jön a „bezzeg az én koromban” kezdetű szövegekkel, bátran elküldhető a melegebb éghajlatra. Nagy valószínűséggel nem lesz mit kikérnie magának.

Még akkor sem, ha „csak” az akkor szokásos kompromisszumait kötötte meg. Csendben elviselve és igyekezve túlélni az akkori körülményeket. Ahogy tanszékvezetőtől igazgatókig sokan mások is megtették. Miközben természetesen voltak olyanok, akik bátran bevállalták a világnézeti másságukat. Az egyetem keretein belül általában igen rövid ideig. Mert vagy megtanultak hallgatni, vagy távoztak a felsőoktatásból. Ez van. Illetve ez volt. Namármost. Amikor az ember gyereke, megöregedvén, de nem teljesen elhülyült állapotban, azt olvassa a kor-, illetve iskolatársaktól, hogy ők mekkora nagy ellenállók voltak, akkor olykor felnyerít a röhögéstől. Mert emlékszik az akkori kirohanásokra a KISZ mellett. Mert emlékszik az akkori helyezkedésekre. Esetleg arra is, hogy a ma fideszes önkormányzatainál nyomuló, és a kormány-pártpropagandát a baráti levelezőlistákra is behozó, figura akkor a tanácsrendszerben nyalt be lengőbordáig. Egy egészen más pártpropaganda mentén.

Aztán persze felbukkannak azok is, akik ma éppen a radikális nézetek hangoztatásával kompenzálják túl azt, hogy annak idején fújták az Internacionálét. Megtalálván magukban nem csak a sosemvolt istenhitet, hanem a sámánturul hónaljából kisarjadó decibelmagyarságukat is. Ami talán rosszabb, még a kormánypropagandával házalóknál is. Mert a valamikori baráti társaságokat, nem csak az egzisztenciális kurvulás, hanem származásideológiai törésvonalai mentén is kikezdik. Nem csak önmagukat járatva le, hanem az egykori iskolatársakat, munkatársakat, barátokat és ismerősöket is megcímkézve. Sőt! Átcímkézve. Nem egy esetben olyan ideológiai gyökerekre támaszkodva, amelyek előbb sarjadtak elő, mintsem megszülethettek volna. S nem egy esetben mélyen lenézve azokat, akik olyan balgaságokkal jönnek, hogy a migráns, a munkanélküli, a cigány, a zsidó is ember. Nem ilyen, vagy olyan ember, hanem „csak” ember. Alkalmasint elfeledve persze, hogy hány ezernyi, különféle náció gyermekei éltek, haltak, közösültek a Pannon medencében.

De erről eszünkbe juthatnak azok a tömegek, akik sörhast düllesztve veregetik bottal a sosemvolt humanizmusuk nyomát. Hatalmas vággyal, hogy mást is veregethessenek bottal. Vagy bármi mással. Lehetőleg úgy, hogy ne kelljen tartaniuk a pofon visszakapásától. Lelkesen csatlakozva a sakálhordákhoz. Valószínűleg maximálisan megelégedve magukkal. Abban a szent meggyőződésben, hogy igen bátrakat cselekszenek. Önigazolást látva abban is, amikor hasonló vonyítások és csaholások sejlenek ki a hatalom kommunikációjából is. Megveregetve önnön vállukat, és meglapogatva az arctalan tömegben mellettük üvöltőét is. Elfeledkezve néhány apróságról is eközben.

Arról például, hogy a hatalom szekerét tolni, a büntethetetlenség látszatának tudatában, nem kell nagy bátorság. De arról is, hogy egy embertelen ideológia támogatásához embertelenség kell. Alapvetően dehumanizálva azt, aki a másik emberi mivoltát támadja.

S csak egy kérdést hagyva szabadon. Azt, hogy milyen tempóban váltanak szólamokat, és segget, ha változik a rendszer. Mert ők azok, akik bármely rendszer fősodorvonalában úsznak a takony tetején.

Andrew_s

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Comments on Facebook