 |
| Fotó: EISimay |
A menekültüggyel kapcsolatban Orbán
alighanem ismét elméretezte azt távolságot, ami a zsákutca végén levő fal, és
az ország feje között van. Az utóbbi időben láthatóan egyre több esetben. Most
éppen a menekültekre vonatkozó visszafogadási
egyezmény kapcsán.
Ez ugyebár arról szól, hogy amennyiben
illegálisan érkezik egy bevándorló valahonnan valahova, akkor oda
visszapaterolhatják. Így a Magyarországról tovább-tiplizőket hazánkba küldték
vissza, ha lebuktak. Márpedig általában lebuktak. Ez azonban annyira nem jelent
azonnali, feltétlen, és mindenki feletti hatalmaskodást, hogy évi saccperkb ezer
emberről lehet szó. Mármint azokról, akiket aztán tartósan kellene itt
elhelyezni. Nyilván azokban a kacsalábon forgó wellness-paradicsomokban,
amelyeket az Orbán-kormány, s persze elődei is üzemeltettek a szívesen látott külhoniaknak.
Tegyük fel, hogy ez a szám egy ezres. Plusz-mínusz ötszáz. Pesszimistán másfél
ezer. Ahhoz képest, hogy a gazdasági exodus kormányának áldástalan ténykedése
hatására ennek a létszámnak nagyjából ötszázszorosa hagyta el az országot, mint
külföldön dolgozó ténylegesen gazdasági menekült, nem egészen érthető, hogy a
miniszterelnök és csahos bandája mire veri a nyálát. Habzó szájjal utálva
mindenkit. S harcolva mindenki ellen.
Az a másfélezer tehát önmagában nem is
akkora nagy tömeg az országból kimartak számához képest. Vissza nem fogadásuk
azonban igen komolyan kiverte a biztosítékot az unióban. Már csak azért is
érthető módon, mert a morált jelzi. Pontosabban annak a morálnak a hiányát, mely
morál egy megkötött egyezmény betartását tekintené becsületbeli ügynek. Igaz,
ehhez becsület is kellene. Azt meg ugyebár ne keressük ott, ahol nincs. Tehát
ne keressük a hatalom környékén. Vagy csak erős fenntartásokkal. Feltartott
lámpással, hogy el ne szalajtsuk, ha véletlenül szembe jön. Feltartott
kezekkel. Fegyveres kísértettel. Ja igen. Biztosítékok. Amelyek kiégtek.
Azt már tudjuk, hogy az osztrák külügyi
apparátus mozgásba lendült, és első körön bekérették
a magyar nagykövetet. Tekintettel arra, hogy a magyar áruk nyugatra szállításának
útvonalába baromira beleesik Ausztria. Erről valószínűleg ugyanúgy
elfeledkezett a Fidesz stadionőrültje, mint arról, hogy a gazdasági,
munkavállalási céllal hazánkba érkezők zöme a határon túli magyarság útra
kelőiből jön össze. De mintha az is kiesett volna a tikkelési fókuszból, hogy Az
úgynevezett dublini rendelet (Dublin III.) az EU egyik menekültügyi jogszabálya.
Mely unióról azért a nagy szabadságharcok közepette sem árt annyit fejben
tartani, hogy elég sok pénzzel támogatták eddig is azokat a fejlesztéseket,
amelyek kapcsán Orbán Viktor olyan nagyra van magával és kormányával. Amiből
persze az is következik, hogy a pénzek alapadása igen kellemetlen szalagátvágás-hiánytüneteket
idézne elő. Súlyosbítva a Fidesz-vezér helyzetét annyiban, hogy kedvenc
oligarcháit nem lenne mivel megvásárolni.
Az pedig egyenesen politikai és gazdasági katasztrófahelyzetet
teremtene, ha a kint dolgozók a pénzük helyett, egyszer csak, önmagukat utalnák
vissza. Bár ez utóbbi veszély aligha fenyegeti Orbán Viktort és kormányát. Aki
kint a hazai kecskepornó-színvonal fölé tudta küzdeni magát, az egyhamar nem
jön vissza ebbe a politikai kuplerájba. Amelyről maga a miniszterelnök állította,
hogy olyan, mint a pornó.
Amibe a szkeptikusokkal ellentétben igazat kell neki adnunk. Mert mi más
lehetne egy ország, ahol egyre szélesebb rétegek érezhetik baszogatva magukat,
és ahol azt, aki nem nyal megszopatják, ám a végén a többség szív mint a
torkos-borz. S abban is igazat kell adnunk a kormányfőnek, hogy ezt tényleg nem
kell naponta mondani, hiszen a többség a saját bőrén érzi. Nem véletlenül kell
a hatalomnak az uniós szelep, mint egy falat kenyér. Az indulatok jó részét
elviszik magukkal a gazdasági exodus áldozatai. S nem véletlenül szántak annyi
energiát az ellenzékiség megosztására. Egyre újabb gumicsontok arénába
hajigálásával, és töréspontok generálásával. Ha ugyanis a közel félmillió,
kvalifikált, ám elégedetlen kivándorolt itt lenne, és mögöttük egy egységesen
fellépni képes és hajlandó erő állna egy államférfinek tekinthető vezetővel,
akkor Orbán Viktornak nem csak a lánya tanulna Svájcban, hanem a lánya papája
is húzna ezerrel. Mert már rég megtartották volna azt a bizonyos népszavazást,
ahol flaszterkövekkel adják le a voksukat az utcára vonult százezrek.
Ez eddig elmaradt, ám közvetve az uniós
szabadságharc „megnyerése” az az közösségi források elapadása, az
elszigetelődés, az utazási szabadság ismét bekövetkező korlátozása nyomán még
bekövetkezhet. A nagy taktikai csatában Orbánnak megint sikerült a jelek
szerint nem csak elmenni a falig, de ott le is fejelnie azt. Márpedig az a fal
az egész országnak adja a másikat. S nem azt a falat, amit a Berlinben annak
idején épültnél is magasabbra gondolnak építeni. Hanem annak a falnak a kapcsán
is egy akkora maflást, amibe beleszaladva sokan beleszédülhetnek. A nyomában
keletkező politikai vákuumba és forráshiányba.
Andrew_s
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése